2016. április 11., hétfő

de például most is mellém mászhatnál. remeg a szívem a ma délután miatt, régen éreztem már magam tehetetlen kislánynak, könnyek között - és egész idő alatt kétségbeesetten vártam, hogy hazaérj. tudtam, hogy aztán erősnek kell lennem - csak olyankor viselem, hogy sírni láss, ha nem tudok magamról -, és reméltem, hogy a puha kezed meg az erős karod majd becsomagol valamibe, amiből kivonták a fájdalmamat.
már nem tudom, létezik-e még ez a fajta varázserőd, mostanában mintha nem akarnád használni. talán csak nem énrám használod. félretéve az önbántásom az önbántásomban, szükségem lenne rád, most betegségen felül, csak úgy, a lelkemnek. és ma nem számít, hogy a törődésed csak puha puszi a homlokomon vagy a tenyered a meztelen hátamon-vállamon. nem számít, hogyan, csak rejts el ez elől a világ elől, kérlek.
nem tudom, mégis hogyan mondjam, hogyan fogalmazzam meg neked, hogy gyere ide, hozzám, az ágyra - ide, ami olyan közel van és egyszerre olyan távol, minden ilyen este, mikor félek egyedül maradni a gondolataimmal -, és boríts fátylat az agyamra. kérlek, könyörgöm, mert kislányként, amikor ugyanígy tűrnöm kellett mindenki haragját vagy csalódottságát, ez adott erőt, az akárkimbe vetett hit, hogy ő majd egyben tart és segít levegőt venni, amikor az elvárások és a meg-nem-felelések összeszorítják a tüdőm, és bennakad a lélegzetem.

szóval hogyan kérjelek, hogy gyere közelebb? legyek hízelgő macska? vetkőzzek ki önmagamból, és csábítsalak ide? vagy várjam, amíg eszedbe jut, hogy talán szükségem van rád? esetleg várjak arra, hogy neked legyen szükséged rám? ha az utóbbit választom, talán akkor megint nagyon rosszul járok. ha én várok másokra, mások soha sem mozdulnak, aztán csak még magányosabb leszek, ha ez egyáltalán lehetséges.
egyébként ez éppen olyan, mint a szüleimmel. néma vagyok - én vagyok a néma gyerek -, és nézd, igaz, tényleg nem érti, még az anyukám sem, amit szeretnék. pedig én csak... nem is tudom. a hovatartozás biztonságot adó ölelését szeretném, a vállam köré tekeredve, hogy melegen tartsa a nyakam. tőled is én rekesztem tehát el önmagam? tőled is, ahogy a többiektől? én vagyok a távolság, ami ilyenkor, este nyolc és éjfél között kettőnk közé feszül? és vagyok a mardosó hiány, amit reggel nyolctól este hatig érzek? én vagyok a nyugtalanság, a kínzó kétely, a végtelen szorongás? én vagyok?

kapaszkodnék, de nem tudok. magamba kéne, de nem találom a karom. széteső, omló vár vagyok.

2016. április 7., csütörtök

hogy lehetek ilyen magányos mindenki mellett?

abbahagytam az írást. soha, senkinek a kedvéért nem hagytam abba, de az övéért igen. hányingerem van már a gondolataimtól, egyébként. talán emiatt. mármint, én nem akarom senki nevét bemocskolni, nem fogom az övét sem. nem fogok panaszkodni, nem hozok fel konkrétumokat, semmi ilyesmi.
csak jó lenne nem csöndben maradni már. vagy én csendben maradok, csak...

csak fordulj ide. nézz rám. beteg vagyok, és nyűgös. mármint, most tényleg. én egész nap csak ezt vártam - és gyanítom, te is egész nap csak ezt. a baj csak az, hogy különböző dologra mutat a névmásunk.
jó lenne, ha akkor is szeretnél, ha nem haragszom rád. jó lenne, ha akkor is mellém bújnál és akkor is fontosnak tartanád, hogy kicsit macska légy. jó lenne, ha legalább most itt lennél.
vagy legalább ne lennél itt, és tudnék sírni. most jól tudna esni, egy kis önsajnálat-sírás, aztán reggelre összeszednem magam, és erős lennék. mert melléd úgyis az kell. olyan nő. erős, független. vagy legalább játszani tudni kell. mert nem az, hogy nem viselsz el, ha az ellenkezője vagyok, csak én fulladok bele a magányomba, ha nem karolom fel saját magam.

bárcsak mindig az a nap lenne, amit egyszer a villamoson emlegettél. akkor azt mondtad, néha vannak napok, amikor igazán, mindennél jobban haza szeretnél érni hozzám. bárcsak többször lenne ilyen, bárcsak jobban szeretnél, mint az egyedülléted. persze az egészben a leghülyébb dolog az, hogy én is ilyen vagyok. szeretek, csak nem úgy, ahogy általában bárki más. és például anyukám elszenvedi az összes olyan vonásom, ami egyezik a tieddel. csak anyukám valahogy százszor erősebb és makacsabb, mint én.

kicsit olyan ez, mint egy béna, viszonzatlan szerelem.

2014. május 5., hétfő

szét vagyok csúszva.
nincs is életem - nem csodálkoznék, ha egyik reggel nem - majdnem - egyáltalán nem - talán - többé - soha - többé soha - nem - nem - nem - nem, soha - már - nem - már soha nem - - -
nem csodálkoznék.

arra gondolok, hogy ne! - ne, ha! - csak azt - ne!
arra gondolok.
nélküle - ha ő nem - én hamarabb - nem maradok - engedem őt

- és közben nem érzek semmit

aggódom magam miatt, ha már más
ha már más - nem - kicsit - sem - egyáltalán - nem

- és közben várom a feloldozást

félek magamtól
megöl - öm - azt a lányt - engem - magamat - a tükörben - a torkához nyúlok vagy - felnyitom a testét - szétszakítom a lényeget benne - megőrjítem - őt - magamat - a lányt - ott, a tükörben - csak a fáradt szemem látszik

- belülről rothadok kifelé




2014. május 4., vasárnap

és igen, itt van, felszínre hoztam az első és talán legfrusztrálóbb érzést: a nem-érzek-semmit-irántad-ot. nem, ez sem igaz. csak túl statikus vagyok belülről, olyan változatlan, mozdulatlan. a kezedre kéne vágynom, meg az óvó tekintetedre, ehelyett semmi. csak képek mocorognak az ereimben rólunk, amikor még egyek és egészek voltunk.
szeretném mondjuk, ha megcirógatnál és a szeretlek szó legtisztább és mégis legbűnösebb alakjába csavarva bújtatnál a takaród alá - szeretném érezni az ajkaidon, amit én érzek irántad, mikor a bőrödet csókolom. szeretném látni, hallani, szeretném tudni a lényemen a sóvárgásod testtel-lélekkel; de ehelyett csak mocskot kapok, folyton, körkörösen ismételve. olyan szavakat súgsz a fülembe, amitől semminek érzem magam. vagy inkább eszköznek, tárgynak: mintha felbontanál egy tábla csokoládét azért, mert valami édesre vágysz
- de nem azért, mert az a csokoládé a kedvenced.
próbáltam szavakkal, próbáltam mozdulatokkal, de sehogy sem vagyok képes átadni a különbséget. én azt akarom, hogy vágyj. és amikor már nem kell, akkor azt akarom, hogy ahelyett, hogy használnál, inkább szenvedj, reszkess, nézz, nézz rám, kérlek, könyörgöm! nézz rám. nézz. maradj csendben, nem vagyok kíváncsi a mocsokra a fejedben.
elkurvultunk.

*

szeretnék örülni a tavasznak, de annyira megragadtam a csütörtöki csalódottságomban. szeretnék olyan sok dolgot, de minden arra a megmozdulhatatlan karnyújtásnyira esik tőlem.
belül káosz van. olyan rendetlen vagyok egy ideje.

*

az a baj, hogy te most (már) nem látod  a szó mögötti vágyakozást. csak a rideg-merev kifejezésre koncentrálsz, és a testemre, de én lelkileg akarlak, lelkileg szeretnélek - és te nem, és ez annyira elkeserít, annyira éhes és éhes és még éhesebb leszek ettől.
meg attól, hogy neked megfelel az instant perverzség.
nem számít, hogy a szemedbe mondtam, mit tennék vele, ha az ő karja ölelne. hogy finom lennék, iszonyúan, és minden moccanására figyelnék. vajon miért? szánalom erről írni, de hiányzik az érzés. ezen annyira tudnék most sírni. mert már nem hallom, hogy remegne a hangod, és én már inkább meg se kísérlek rád nézni, inkább csak sodródom, tegyél, amit akarsz, és parancsolj rám. belebújtam egy olyan szerepbe, ami a lelkemnek csak egyszerhasználtos utcalány-jelmez volt.
pedig még most is szeretnék csak feküdni, elmerülni a réveteg tekintetedben, hozzád bújni, akármi. szeretnék engedni a szememben remegő könnycseppeknek, had csorogjanak végig az arcomon a túl-szeretlektől. vagy szeretném hallani tőled ezt, szeretném érezni megint a forró tenyered a hátamon, és szeretném tudni minden érintésedből, hogy énrám vágysz, és nem csak úgy, akárkire.
szomorú leszek ettől.
hiányzik
de nem merem újra

mert most mindentől távol vagyok, és ha írnék valamiről, máris belecsúsznék abba az állapotba, amit ebben a percben még csak valami hideg jégtükör mögül, fátyolosan érzékelek.

2014. május 3., szombat

vége van
és nem tudom, hol kezdődik a bánat

    - és hol kezdődik valami gyöngéden tiszta és teljes

2014. április 19., szombat

túlteszem magam az agyamon