2011. november 18., péntek

Az a nap 1.

A vonaton úgy mocorogtam, mint aki nem tudja, hol kell leszállni. Befészkeltem magam egy koszos, szürke fülkébe, és próbáltam rettentően belemélyülni a gondolataimba. Nem ment. Az egész nagyon furcsának tűnt. Egyáltalán nem így képzeltem.
Bele akartam veszni a tájba. Az ismerős fákba, a fű szaggatott zöldjébe, az ék sötétszürkéjébe. A november tapintásába a bőrömön. Csak nem sikerült, mert... Zavart voltam. Igazából pisilnem is nagyon kellett. Szégyenletes, de igaz. Keresztbe tettem a lábamat, az ujjaimmal doboltam a térdemen és próbáltam elképzelni, hogyan fogok kibírni órákat így. Mármint, hogy pisilnem kell. Sehogy.
Egyértelműen.
Igen, teljes mértékben meg voltam győződve róla, hogy este hatig együtt leszünk, vagy hétig. Járjuk az utcákat és önfeledten beszélgetünk. Nagyon mókásan és nagyon őszintén. Szörnyen vágytam rá. Arra, hogy megfogjam a kezét. Hogy megkérjem, kísérjen haza a sötétben. Próbáltam elhessegetni a testem jelzéseit. Vihogtam magamon, hogy egy ennyire érdekes eseményt egy ennyire érdektelen és szokványos előz meg. Nem passzolt össze. Kilógott a sorból. Valahogy mintha az egész nap nem illett volna bele a tervekbe. Az elképzelt mozzanatokba. Minden a feje tetején állt. Nemigazán olyan baljóslatúan, hanem csak úgy, hogy nem érdemes.
Nem érdemes időt pazarolni rá.
Nem érdemes várni.
Nem érdemes apróért beszaladni az állomás retkes mosdójába. 
Egyébként, épp Portsmouthba vonatoztam. A kisvárostól félórára jártam suliba. Az elején megviselt a mindennapos korán kelés, a túl sok kávé és a túl kevés alvás, a mesterséges energia és a vonat idegesítően világos lámpája. Nem szerettem. Aztán a részemmé vált.
Amikor megérkeztem, végül mégis elmentem a bizonyos ronda, mocskos és retkes mosdóba. Muszáj volt, nem tehettem róla. Siettem. Számoltam a perceket, aztán futottam, ki a hidegbe. Azt hiszem, majdnem nekimentem egy büdös, részeg-féle embernek. Nem számított. Csak a gondolat, hogy úgy két percen belül viszontlátom Skylert. Meg a hiány. Akárhogy is... Nem tagadhattam. A suliban még annyira makacsul hozzám tapadt a várakozásom. És most? Ki vitte el? Nem tudom, talán a vonaton felejtettem. Vagy a mosdóban, a vízköves mosdókagylón. 
Számolgattam a lépteimet. Azért az megnyugtatott, hogy féltem, még nincsen ott. Nem akartam várni, aztán nézni, ahogy a busz lomhán begurul, Skyler leszáll és egy évnek tűnik a pillanat, amíg mellém lépdel. Gyűlöltem volna normálisba igazítani az arcvonásaimat, lecsillapítani a légzésemet, vagy ilyesmi. Én akartam őt meglátni. 
És így lett. Az egyetlen dolog, ami passzolt abban a napban. Baktattam a padok felé, az embertömeg felé, és ő ott állt, mindennek a közepén. Háttal nekem, természetellenesen gondtalanul, annyira érzéketlenül, hogy csöpögött róla a nem-érdekel. Szürke farmert és valami piros mintás pulóvert viselt. Nem volt rajta kabát, pedig félig esett, és a hőmérséklet bepirosította az orrom hegyét. Azért egy sapkát húzott a fejére, valószínűleg nagyon precízen. Elképzeltem, ahogy a tükör előtt áll, és a hajszálait igazgatja. Nevetségesen sokat foglalkozott ezzel.
Idétlenül sétáltam felé. A kezem a zsebembe mélyesztettem. Figyeltem a lábamat, az esetlen lépteimet a betonon és a vizes, ázott leveleket a talpam alatt. Két lépés, és ott vagyok.
Úgy tűnt, mintha álltam volna még mögötte egy egészen rövid percet, felkészülve a valamire, ami egész nap olyan esetlenül közeledett. Aztán egy lélegzetvétel kíséretében kiléptem elé. Az arca nem tűnt meglepettnek. Tulajdonképpen csak nézett rám. Mint egy kép valami nulla százalékos érzelemlöketről. Szóval, valójában semmi, a szó minden értelmében. Éreztem, hogy kétségbeesett, idétlen mosoly szalad az arcomra. Mentsük meg a helyzetet. Különben semmi, ez szent igaz. 
- Szia - böktem ki végül, nagyon nehezen és majdnem olyan közömbösen, mint amilyennek ő tűnt. 
Biccentett. Nem akart megszólalni. Tökéletesen láttam az arcán.
Végül nem tudtam ellenállni a kínálkozó alkalomnak. Másfél éven keresztül ez volt minden álmom. Hozzálépni, közel, mosolyogva, és átölelni. Olyan szorosan, olyan sokáig, ameddig csak lehet. Állni, a mellkasába fúrni az orrom és érezni. Érezni, érezni, érezni, annyira, mint már régen nem.
Úgyhogy megtettem. Nem számított, hogy láthatóan semennyire sem rajong az ötletért. Igazából letámadtam. Teljes mértékben. Mindenféle bevezetés nélkül átöleltem, beszippantottam a pulcsija illatát és számoltam a másodperceket. Az orrom felfogja, amit érez. Az agyam kattan, fordul-perdül a gondolat. Ez Skyler. Aztán nem akart tovább moccanni. Éreztem, hogy lomhán pöcköli a sapkám bojtját, a fejem tetején. Mosolyra húzódott a szám, pedig valami azt súgta, ez semennyire sem kedves. Inkább bunkó. Érzéketlen. 
Igen. Amióta megláttam, ez üvöltött róla. Minden lélegzetvételében ott volt. Közöny. Maró közöny. 
Végül elengedtem. Csak bámultam rá, vártam a reakciót. A "Na végre" vagy a "Jaj, ne" valami változatát akartam. De semmi. Mintha csak megcsiklandozta volna a szél. Az álmokhoz hasonló sodródást éreztem az ereimben. Lüktetni kezdett bennem valami, mélyen, belül.
- Nos? - kérdezte végül, keresztbe fonva a karját. 
- Merre? Mondd, hogy tudsz valami meleg helyet!
A szám szélét rágcsáltam. Önkéntelenül is Derek iskolája felé akartam terelni. Mert azt kívántam, hogy lássa, ott van Skyler. Akartam, hogy Skyler lássa, Derek semmi. 
Nagyon kiszámíthatóan megrántottam a vállam.
- Csak sétáljunk. Meleg hely az nincs - motyogtam, miközben leléptem a járdaszigetről és átvágtam az úttesten. Meglepődtem, hogy egyáltalán követett.
- Esetleg egy pad? - szipogott. 
- Meg akarsz fagyni? - feleltem kétkedve. 
Tovább sétáltam, tempósan, mert tényleg fáztam.
Fiatal lányok sétáltak el mellettünk. Hangosan beszélgettek és nevettek. Azon gondolkodtam, vajon megbámultak-e. Vagy Skylert. Őt megnézték maguknak? Remegni kezdett a szám.
Hallottam, ahogy felhorkan. Összekoccantak a fogai. Idétlenül, röfögésszerűen elnevettem magam. Túl hangosan. Túl lelkesen. Egy pillanatig arra számítottam, hogy most elmosódik az az éles határ köztünk. De nem történt semmi.
Még akkor sem, amikor megjegyzést tett a sapkámra és én belebokszoltam a karjába. Ellökött magától, játékosan, de mire visszanyertem az egyensúlyom, már eltűnt az arcáról minden. Csak mentünk, szemben a forgalommal, Derek iskolája felé.
Aztán elértük a célt és azt hiszem, rájött. Tudta. Valamiért halálosan biztos voltam benne, hogy nem látom aznap Dereket, de Skyler attól még egészen jól összerakta, hogy ez volt a célom. Talán abból, hogy összeszűkült szemmel rám nézett és elköhhintette magát. Olyan volt, mint egy elfojtott érzelem-robbanás. Mintha lenyelt volna egy hatalmas csontot, egy bombát, nem, egy atombombát, ami a gyomrában robbant szét. Vártam a sikítást. Az ordítást. A csattanót.
De nem jött.
Még nem.
Helyette lekanyarodott és morgott valamit, amit nem értettem.
- Hm? - kérdeztem és felé fordultam. Bámulta az új utcát.
- Csak annyi - motyogta nagyon halkan, de keményen -, hogy igazából nem akartam eljönni. Otthon akartam maradni.
Azt hiszem, éreznem kellett volna valamit, amikor ezt mondja. Egy apró szúrást a mellkasomban, vagy ilyesmi. Helyette csak nem tudtam megszólalni.
- Ó - csúszott ki végül a számon. Ebben az egy hangban minden benne volt. Annyira, hogy fájt. Hogy fájni kezdett.
- Azt magyaráztam anyának, hogy nem fogok eljönni. Én nem, nem, nem! Tudod, csak nem akartam olyan... bunkó lenni. Vicces, nem? Eljöttem. És nem érzek semmit. Nem érzem. Minek jöttem el?
Közömbös arcot akartam vágni. Úgy akartam tenni, mintha nem visszhangoznának tovább a fejemben a szavak. Ehelyett sértődött grimaszba torzult az arcom. Éreztem a keserűség ízét a számban.
- Ne duzzogj - szólt rám, épp akkor, amikor az arcáról a nedves levelekre tereltem a pillantásom.
- Nem duzzogok - tiltakoztam, és a hazugságon valószínűleg elnevettem volna magam, ha a hangja nem lett volna annyira fájdalmasan őszinte és érdektelen.
Nem foglalkozott velem tovább. Csak ment, előre, megfékezhetetlenül. Akkor már tudtam. Egy nagyon kicsit, belül. De azért nem hittem el. Fél óra. Volt egyáltalán fél óra? Ennyi jutott? Az eszem tiltakozott, a lelkem háborgott és mindeközben mintha valami folyton a hátam mögött osont volna, hogy rám vesse magát. Igazságtalanul egyedül éreztem magam. 
Próbáltam mókásnak találni, ahogy a levelek összeroppantak a talpam alatt, de nem ment. Azért makacsul kapaszkodtam az álmosolyaimba, amíg vissza nem értünk a kiindulópontunkhoz. A buszpályaudvaron voltunk, és én tudtam, mi következik.
- Elmész? - kérdeztem. 
A kérdés nem érte váratlanul, pedig erőteljesen szabadult ki a fogaim közül. Vagy csak azt akartam hinni, hogy erő rejtőzött benne. Talán inkább kétségbeesés. Sértődöttség.
- Igen - válaszolta olyan nyugodtan, mintha a pontos időről értesített volna.Összeszűkült szemmel néztem rá. Forrt bennem valami, amit nem tudtam megnevezni.
- Jó - vágtam rá. - Szia ! - olyan gyorsan fordultam meg, hogy nem láttam, hogyan néz rám.
Eltrappoltam egy csapat várakozó ember mellett. Égett az arcom  a dühtől és a tudattól, hogy egy kisebb jelenetet rendeztem ott, azon az unalmas pályaudvaron. 
Akkor jöttem rá, hogy nem követ, amikor átszáguldottam az utca másik oldalára. Hisztérikusan ki akartam cibálni magamból az érzéseket. Gyűlöltem a hátam mögött lapuló valamit, mert még mindig követett. Nem hagyott. 
Azt hittem, ott tudom hagyni Skylert. 
Ismét tévedtem.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése