2011. november 18., péntek

Az a nap 2.

Tombolt bennem a felháborodottság. Valamiért mintha mindig is tudtam volna, hogy ha hátat fordítok valakinek, az követni fog. Mintha így kellett volna lennie. De most nem. Most egy cseppet sem. 
Semmi.
Semmi.
Hörögve próbáltam kiszabadítani a könnyeimet a szememből. Sírni akartam, toporzékolni, üvölteni. Helyette csak lépdeltem előre, nagyon indulatosan. Éreztem, hogy az a Scottie vagyok. Az összetörhetetlen. Az erős. Percekig köröztem a pályaudvartól távolabbra eső utcasarkon. Szívesen mentem volna haza, de abban mi lett volna az élvezet? Eljátszani megint, hogy túl jól vagyok? Nem válaszolni a telefonjaira és elfelejteni minden mondatát? Kétségbeesetten akartam a könnyeimet.
Lehet, hogy azért, mert hányinger fogott el az érzéketlenségére gondolva. Nem akartam. Nem.
Abbahagytam a járkálást. Megálltam, a sok fehér buszra tapasztottam a pillantásom és eldöntöttem, hogy nincsen több álarc. Nincsen több kitérdekel, se nemfáj. Ha fájnia kell, akkor égessen, marjon, szaggasson ketté. Gyűlöltem, hogy semmi sincs bennem. Hogy üres az arcom.
Úgyhogy feladtam. Lényegében önmagam, de az ácsorgást is. Visszafutottam Skylerhez.
Nem találtam a zöld szemetesnél, ahonnan negyed órával előtte eltűntem. Aggódtam, hogy felszállt a legközelebbi buszra, és itt hagyott. Még nem fájt eléggé. Többet akartam.
Kétségbeesetten forgattam a fejem. Olyan arcot vágtam, mint egy hisztis kislány. Nem érdekelt, hogy mindenki engem bámul. Csak kerestem őt. Aztán, valamiért tovább sétáltam. El egy újabb zöld szemetes mellett, barna padokat és ücsörgő embereket hagytam hátra.
Megláttam.
Mert én tudtam.
Ott ült az utolsó padon, távol tőle mindenki. Nem hallgatott zenét, pedig másfél évvel ezelőtt, ha találkoztunk és ő pont azon a padon várt, pont ugyanannyira messze mindentől, mindig Mest hallgatott, vagy valami annál is rosszabbat. Hehe, igen. És először gyűlöltem, aztán a része lett és szerelmes lettem azokba a zenékbe.
Óvatosan mellé slattyogtam.
- Azt hittem, elmentél - krákogtam.
Nagyon megértően nézett rám. Vagy inkább szánakozón.
- Hol voltál? - sóhajtott.
Nem akartam elmondani neki, hogy őt kerestem, sem azt, hogy idegrohamot kaptam az érdektelenségén. Megrántottam a vállam.
- Ja. Tudom - hagyta rám.
Csak később fogtam fel, hogy valószínűleg látott. Csodálatos. Azért nem szólaltam meg.
Csendben leültem mellé a padra. Elég messze ahhoz, hogy ne érezze tolakodásnak és elég közel ahhoz, hogy tudja, miatta vagyok ott. Felé fordultam. Bámultam, ahogy bámulja a semmit.
Meg akartam fogni a kezét. Hozzá akartam préselődni és azt suttogni neki, hogy felejtsük el, bármi is történik benne. Meg akartam gyógyítani a lelkét, a beteges semmit, az érzelem minden hiányát ki akartam tölteni benne, hogy ugyanezt megtegye velem ő is. Gyógyszerre gyógyszer - méregre méreg.
Sóhajtottam. A szótlanság olyan erősen hozzátapadt, hogy senki sem tudta volna elszakítani tőle. Haragudtam rá. Féltem. Minden a kezében volt. És bár nem mondott semmit, mégis jobban fájt a hallgatása, mintha a szokásos ordibálását vagy háborgását zúdította volna rám. Rémisztően nyugodtnak és határozottnak tűnt. Megfontoltnak, mint aki tényleg nem akart látni.
- Elmész? - kérdeztem megint. Tudom, hogy ostobaság, de valamiért arra számítottam, nemet mond.
Bólintott. Nem nézett rám. Egyszerűen meg sem moccant.
- Én... - elhallgattam, mert nem tudtam, hogyan folytassam.
Sosem mondtam ki ezeket a mondatokat. Mert olyan lány voltam, aki az én- nel kezdődő gondolatokat megtartotta magának. Mindent magamba zártam, aminek csak egy kicsit is Scottie illata volt. Abból senki nem kapott. Főleg ő nem.
- Én nem akarom, hogy elmenj.
Nem csak kicsúszott a számon. Erőnek erejével kiráncigáltam magamból. Kétlem, hogy helyes volt ez így. Feltételezem, jó okkal rejtettem önmagam mindig el, némaság és mozdulatok mögé. Én nem az voltam, akinek a szavak kellenek.
- El fogok menni - felelte olyan határozottan és természetesen, hogy valami felnyüszített bennem. Talán én magam.
Ezzel egy időben a paddal szemben nyújtózó nyolcas számú tábla mellé beállt egy fehér busz. Lomhán fékezett, lassított felvételben kinyílt mindkét ajtaja, és néhány utas néhány csomaggal lebotorkált róla. Apró embercsapat gyűlt a buszhoz.
Skyler felállt. Láttam rajta, hogy el fog köszönni. Tudtam, hogy el fog menni. Egyetlen másodpercig csak bámultam rá. Vártam, hogy elmúljon a teljes bizonyosságom a búcsúzás felől, vizsgáltam az oldala mellett lelógó, ismerős, puha kezét, hallgattam egy nő tompa, fojtott telefonbeszélgetését. Aztán lépett egyet felém, és megint megfordult bennem valami.
Az erős Scottie.
Haldokolt.
Haldokoltam, egy icipicit.
Nem számított, hogy soha, semmiképp nem láthatott összetörve. Akkor nem. Éreztem, hogy egy forró, gyönyörű könnycsepp csordul le az államig. Nem töröltem le. Jeges maradt a könny nyoma a hideg, novemberi szélben az arcomon.
- Én nem akarom, hogy elmenj - szögeztem le, remegő hangon.
Felnyögött. Nem hitt nekem. Semminek sem hitt.
- Muszáj. Érted? Muszáj. Nem tudok itt maradni. Egyszer rá fogsz jönni, ígérem neked, de nem tudok... Én nem! - Szánakozó. Határozott. Nyugodt.
Örülnöm kellett volna, hogy végre van valami a hangjában. Vagy haragudnom kellett volna, hogy épp ezt tükrözi minden szava. Ehelyett csak mélységesen elkeseredtem. A könnyeim sírássá duzzadtak. Összemosódtak. Nem lehetett megmondani, mikor lesz vége.
Felpattantam és a karjába kapaszkodtam.
- Ne... menj... ne... maka... nem akarom, hogy elmenj - zokogtam.
Nem ölelt meg. Nem ért hozzám. Óvatosan lefejtette az ujjaimat a pulcsijáról és arrébb lépett. Az arca tökéletesen összeszedett. A szeme üres. Mindene
üres
Ordítani tudtam volna.
- El kell mennem.
Ráztam a fejem. Bőgtem, megállíthatatlanul, idiótán.
- Sco... - elhallgatott. Nem akarta kimondani a nevem. - Hé, hé, hé. Elfolyt a festéked. Nézd, elfolyt. Nyugodj meg!
Nem érdekelt a festék. Nem érdekelt, hogy nézek ki. Pedig, azt hiszem, kegyetlenül szánalmas voltam. Hüppögve könyörögtem.
- Nem akarom! - a hangom nyüszítés volt.
Azért csak ment. Lépett egyet. Aztán kettőt...
Megfordult. És ment, egyenesen a buszhoz. Nem nézett hátra. Csak távolodott.
El akartam érni a kezemmel, de felemelni sem tudtam. Néztem a betont előttem és fontolgattam, hogy négykézláb mászom utána. Vagy csak térdere esem. Csak úgy. Nem számít.
Nem számított.
Felkucorodtam a padra és a támlának dőltem. Bámultam, ahogy megveszi a jegyet, fellépdel a lépcsőn és hátra megy. Bámultam, ahogy várakozik a busz. A könnyeim folytak, megállíthatatlanul. Zihálva kapkodtam a levegőt. Nem éreztem a hideget. Nem éreztem semmit.
Csak haldokolt a bennem élő lány.
Scottie.
A név, ami erőt, vagy harciasságot is jelenthetett volna. Ami éveken keresztül mindennel egyenlő volt, ami a hitről, az életről és a harcról szólt.
Aztán most ott kuporogtam, a fiú, aki minden volt, elment. Igen, ó, igen. A busz ajtaja bezárult.
- Ne - suttogtam.
De nem számított.
Nem számított, mennyire akartam, hogy visszaforduljon. Hogy egyszer hozzá akartam feleségül menni. Hogy minden volt, minden maradt, örökké. Semmit sem értek a könnyeim. Nem értem semmit, pedig mindent kimondtam, ami bennem volt.
Mindent megmutattam, és egyszerűen semmit sem jelentettem.


Semmi.
üres
üres.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése