2012. szeptember 4., kedd

Mese

Visszavágyom a nyolc éves önmagamhoz. Amikor Petrával tyúkhúrt szedtünk a verandájuk lépcsője alatt, hogy hazavigyem a tengerimalacomnak, és megmutattam neki, hogy száz szál gyermekláncfű valójában cseppet sem olyan sok, mint amilyennek hangzik. A fejünkben minden örökre szólt, a kertünk és a játszótér a legérdekesebb hely volt, amit csak el tudtunk képzelni. A filmek és mesék magukkal ragadtak minket, beszippantottak egy áttetsző világba. Akárki lehettem mellette, és ő akárki lehetett mellettem. Az ágy nyikorgása volt a kakas szó és a lámpakapcsolás a napsugár. Hajnalban vadásztunk párna-antilopokra és a szekrény-barlangunkban aludtuk magunkat selymesre pár perc alatt. Boszorkák voltunk varázsigés könyvvel meg botladozó, sehogy sem passzoló versekkel, cselszövés-elméletekkel és álmokkal. Kreált félelemmel és igazi mosollyal.

Amikor még nem tudtuk, hogy a pengének a kezedben és a vérnek a bőrödön jelentése van, szent esküvel fogadtuk, hogy barátok maradunk, na meg boszorkák, és mintát vágtunk a tenyerünkbe vagy a combunkba.
Amikor még nem tudtuk, milyen elveszíteni a Valakit, egy zsebkendőbe rejtettük könnytelen szemünket, és hörögve-hüppögve mímeltünk sírást.
Amikor még nem tudtuk, hogy minden elmúlik egyszer - és fájni is fog -, számoltuk a napokat a nyári szünetig, terveztük a kirándulásainkat, a nem létező szerelmi életünk szálait szövögettük végtelen hosszúságúra, a padra írtuk a szerelmünk nevét, összefirkáltuk a lecke füzeteinket, kipróbáltuk, hányféleképpen tudjuk a betűket lapra rajzolni, semmiségekről leveleztünk, regényt írtunk spirál füzetbe, lesütöttük a szemünket, ha a nagyok előtt kellett ellépdelnünk reggel és mosolyogtunk, nevettünk
éltünk
éltünk
éltünk.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése