2012. november 20., kedd

Filozofikus

Érdekes, nem? Csak egyet kell lépned hátra, az illúzió máris működik. Csak moccanj meg, húzódj el a valóság elől. Még a szemed sem kell lehunyni, a távolság épp elég a csodához.
Mennyire egyszerű a sárga falak közt azon tűnődni, milyen mesésen boldog leszek, amikor finom kis lélekként libeg ki elém a kapuba vagy határozottan nyávint rám hazatértem örömére. Könnyű elhinni, hogy ami itthon, a szobám négy fala közt marcangoló valóság, megfellebbezhetetlen keserűség, az az iskolában csupán szerencsétlen véletlen, és igazán nagyon könnyű bízni, hogy amikor hazaérek, minden jobbra fordul, mert hiszen ő nem hagyhatott el bennünket.

Milyen érdekes hát az emberi agy, nem igaz? A lelkem megnyugszik, ha a fejemben elfordítok valamit, a mellkasomban megszűnik a szorítás, ha a valóságot elszigetelem az életemtől, ha a csodát és a reményt felfalom titokban és kibélelem vele a bensőmet. Csak elég távol kell legyek, és hiszek.
Ennél fogva tehát azt hiszem, az élet olyasfajta önhitegetés, amit jobb arrébb csúsztatni a másik irányba, ami felett kellemesebb elsiklani. Ki akar rádöbbenni az igazságra? Ki akar véget vetni az illúziók színes-csillogós, cukormázas játékának?
Senki. Ugye?
Mert még neked is, neked is, meg neked is szükséged van törődéstől illatozó karokra, hallucinált mozdulatokra és vágyakra. Az egész önzőség - jól lehet, igaz. Az egész létezés, a világ célja valami sokkal fontosabbnak a görbe tükre.
Még nem tudom, mi számít. Talán a pillanatok, valóban, az önkéntelenül elraktározott, kiradírozhatatlan, megfakíthatatlan emlékek.


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése