2012. november 26., hétfő

Vetkőztess le

A november hűvös csöndje a bőrömre folyik. Az arcom ég az este jeges leheletétől, az ujjaim dermedten pihennek zsebemben. Mélyen megőrzöm magamnak a pillanatot, amiben az utcai lámpa fénye alatt olvasok egy kopott padon ücsörögve.
Nem vagyok más, csak egy fekete kabátos lány a tömegből, egy akárki, belebugyolálva az életébe - érzésekbe, vágyakba, gondolatokba. Ki sem látszom a kívánságaimból, elveszek a jelentéktelenség érzése mellett, megszűnök, mint valódi alak, mert minden fontosabb - az elmúltak, a jelen, az eljövő -, mint az, kinek a szemébe nézel, ha hozzám beszélsz. Felépített kártyavár vagyok, ragacsos-mocskos lapokból rakosgattam össze magam, csak hogy tűnjek valakinek így, az emlékeim mögül.
Belül pedig? Üres.
De nem hiszi senki.

Néha megkérnék valakit, hogy üljön le mellém, oda, a novemberbe, arra a padra, ahol ma vártam, hogy múljon-teljen az idő. Belebámulnék seszínű szemébe, és most az egyszer nem gondolkodnék azon, ki lehet ő. Nem kérdezném, hogy érzi magát, nem hagynám, hogy megszólaljon, nem felelnék, ha kérdezne; nem akarnám megismerni.
A kezébe adnám a magamhoz kötött minden pillanatom szalagját - húzza csak szét a csinos kis masnit, messzire, omoljon le rólam a ruha, szánkázzon végig rajtam minden feledésbe mártott, valódi hazugsággal átfestett érzésem, maradjon csak a csont és a hús, a hűvös, borzongó bőr.

Maradjon
csak a lelkem
a téli
csöndes magányban.

1 megjegyzés:

  1. elgondolkodtatóan szép sorok.....mintha csak rólam írtál volna.....

    VálaszTörlés