2012. december 7., péntek

A múltam többé nem te vagy

Évek szóltak a vágyakozásról. A soha véget nem érő harcunkról, arról, hogy állandóan egymás mellett köröztünk, soha, az istenért sem hagytuk volna el a másikat, de ott haraptunk egymásba, ahol csak tudtunk. Mindig fájt valami, ami Ő, mindig hiányzott valami, ami Ő, mindig volt egy éjszaka, amikor Róla álmodtam mindenféle különösebb ok nélkül, mindig volt egy nap, amikor megkeresett - és egy, amikor elhagyott.

Tavaly olyan messze sodródtunk, hogy meggyőződésem volt, többé soha nem lesz közöm hozzá. És most volt kibe kapaszkodni, volt kinek a nevére gondolni az Övé helyett, volt kit akarni. Esküszöm nem mondom, hogy csak menekülés volt. Farkas akkor mindent jelentett, az egyetlent, aki képes volt utat találni hozzám, az egyetlent, akiben megbíztam és akit mertem szeretni. De nem voltunk valódiak, egy percre sem, soha, az egész egy összemosódott hallucináció volt, amire szükségem volt minden délután és este. Belekapaszkodtam, bebugyoláltam magam vele és az olyan messze rántott a valóságtól - amiben minden mocskos és reménytelen volt -, hogy cserébe akármit el tudtam viselni.
A varázs tavaszig tartott, amíg Dét meg nem ismertem és rá nem jöttem, hogy a lényemnek létezik egy egészen más része is. Ami ugyan van és élni is fog, és Dé fontos lesz, el se fogom felejteni - de a vágyakozás nem múlt el, az űr megmaradt. Valami fájt. Csak nem tudtam, micsoda. Viszont kiszakadtam a bűvkörből, az életemet kezdtem rendbe hozni: már voltak barátaim, ha nem is a legmélyebb fajtából, de körvonalazódtak a dolgok.
Nyáron egész végig rendet akartam tenni. Nem sikerült. Hacsak nem annyira, hogy rájöttem, se Dé, se Farkas nem lesz elég soha. Nem azért, mert nem szeretem őket eléggé, nem azért, mert nem jelentenek számomra eléggé akármit. Valami másért. Valami felfoghatatlanért. Pedig akartam. Vissza akartam esni, őket akartam szeretni, mindkettőt egyszerre, bele akartam halni az érzéseimbe, csont-bőr lány akartam lenni, aki tele van titkokkal és hazugságokkal. Nem lettem.
Szeptemberben visszakaptam valakit, akiről idő közben egészen megfeledkeztem. Egy barát volt, a legigazibb fajtából, azt hiszem. Úgyhogy ellöktem minden hallucinált ábrándot és olyan erősen kapaszkodtam belé meg a közös mosolyainkba, amennyire csak tudtam. Hosszú, nevetős és önfeledt délutánokat ígért az ölelése, igazi napokat, igazi lányként. Erre vágytam. Mentem utána.
És amikor azt hittem, hogy megvan minden, amit megkaphattam, felfordult az egész, mert Ő megint visszatért, jobban, mint az elmúlt tíz hónapban bármikor. Megint belelopta magát a nappalaimba, a neve a fejemben, a kezemen, a lapokon, az asztalon, a blogomban. Túlságosan is betöltött mindent. És nem akartam elhinni.

Most sem akarom.
Majdnem rémisztő belegondolni, hogy itt van velem. Eléggé tartok tőle, hogy a szappanbuborék szétpukkan és hopp, volt-nincs Árnyék. Igazából így szokott ez lenni, bár az tény, hogy az utóbbi két vagy három évben nem igazán jutottunk el addig, hogy találkozzunk. Vagy hogy igazán és valóban legyünk valakik.
És most kicsit így érzem. Hogy nem kellene félni, mert megoldódott. Itt van és itt vagyok, és az Ő meg az én azt hiszem már inkább mi, és nem csak (?) én akartam így, hanem Ő is. Sőt, jobbat mondok. Minden így akarta. Mert már februárban tudnom kellett volna. Talán tudtam is, azért tiltakoztam annyira.
Szóval furcsa. Furcsa, hogy megint Ő a jelen, nem a múlt. Szólíthatom a nevén, beszélhetek róla, gondolhatok rá, szerethetem, nevethetek vele, számíthat. Furcsa, hogy már nincs mit takargatni, nincs mit rejtegetni, az egyetlen, amin túl kell tennem magam az a rengeteg minden, ami addig történt, míg nem volt velem.
Jó lenne igazán leírni, mit is jelent ez az egész. De aki ismer, úgy is tudja. Tudom.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése