2012. december 29., szombat

Évzáró part2

Július: Nagyrészt nem voltam otthon. Igyekeztem pozitív élményeket szerezni, de az egész csak gyenge próbálkozás volt. Árnyéka voltam csak önmagamnak, hiányzott belőlem az igazi élet, szét voltam csúszva és kétségbeesetten igyekeztem egyben tartani magam. Hol Farkast, hol Dét szerettem, de volt, hogy mindkettőt egyszerre, mert bárkit, tényleg, csak egyedül ne kelljen végig csinálnom ezt a mocskot. Persze nem segített, felesleges volt. Azért van pár szép képem a nyárról; a rét, a Balaton part, néhány délután. De semmi különös.
Augusztus: Kezdtem egy szintén részeg estével, amikor is egy olyan fiú ült mellettem, aki akár Árnyék is lehetett volna. Hát nem nevetségesen szánalmas, hogy mindenki, akinek a karjaiba omoltam, rémesen hasonlított rá? De, az. Rémesen nevetségesen szánalmas. Aztán szenvedtem pár napot, és megint Dénél kötöttem ki. Ő volt az utolsó, akiben bíztam, az utolsó, akit akarhattam. Elmentem hozzá, de - szerencsére vagy nem szerencsére - minden maradt a régiben, mitöbb, mikor hazaértem, iszonyatosan összevesztünk. És az volt a pillanat, amikor Farkas leírta magát előttem, mikor összetörött, ezer szilánkra a róla megalkotott tökéletes kép. Nem volt többet senkim, se a reménytelenségem, se a szerelmem, se a barátom. Hánynom kellett tőle, de Détől is. Csakhogy amit meg tudtam bocsátani Dének, azt Farkasnak már nem.
Szeptember: Megfogadtam, hogy többé nem vágom meg magam, akármennyire vágyom is rá. Visszakaptam Mirrmurt. Visszakaptam az életemet. Barátok, család, teljesítménykényszer. Ebből álltak a napjaim. Néha hiányzott Dé, néha Farkas. Árnyék újra megtalált, egy kisebb rejtéllyel. Mondd, mi bajod? Senki nem tudta. Vártunk.
Október: Árnyék megunta, hogy vagyok, úgyhogy eltűnt, én pedig hagytam. Összetört, de már volt mibe kapaszkodnom. Hírt kaptam egy esetleges párizsi szilveszterről, ami aztán el is felejtődött, nem lett belőle semmi. Hónap végén Pestre mentem Abirral. Megpróbáltam az a lány lenni, aki két éve voltam, tele színes papírdarvakkal, ígéretekkel, meg igaznak tűnő mondatokkal. Nem lettem. A Fekete Tevével együtt vége lett azoknak az időknek is, örökre.
November: Mert Árnyék nélkül nem lehet létezni. Ennyi járt a fejemben november elsején, amikor a koncert után hazafelé vonatoztam Pestről. És innentől szenvedtünk. Közel engedett, aztán újra ellökött, egy kicsit, de legalább már el nem tűnt. Meghalt a macskám. Mellettem volt. Négy napig nem beszéltünk, aztán minden egyetlen pillantás alatt fordult reménytelen mocsokból ígéretes valamibe. Annyit sírtam és kínoztam magam a nemevéssel, amennyit talán összesen ebben az évben nem. Minden perc nyomorúságosan telt  - vagy épp túl mosolygósan. Sehogy sem sikerült összeegyeztetni a dolgokat, hiszen volt is meg nem is ez az egész köztem és közte.
December: Minden róla szólt. A napok, a pillanatok, a szavak. Mindennek jelentése lett, a mosoly az arcomon valódivá vált, a reggelek értelmet nyertek. Varázslat. Anyáék rájöttek, hogy nem, sajnos a lányuk képtelen kigyógyulni Árnyékból. Igyekeztem elhinni, hogy már nem kell félnem tőle. Több-kevesebb sikerrel ment. Vagy nem. Majd elválik. Annyiszor ígérte meg, hogy 2013 a mi évünk lesz, hogy már megszámolni sem tudom.

És most. Várok.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése