2012. december 11., kedd

ma normális emberként táplálkoztam, megettem fél bögre zabpelyhet tejeskávéba keverve, egy almát, egy narancsot és alig valamennyi spagetti húst csirkéből. ennyi. és epres tea, mert mostanában a hatalmas bögrék meg a gőzölgő forróság elmaradhatatlan.
nem láttam magam sem szépnek, sem vonzónak, mire hazaértem, a tűrhető combikból mocskos bálnucis malackás jellegű fujjságok lettek. amikor az első falat zabpelyhet lenyeltem, megtört a varázs.

zuhanyzás után, a fényben állva feltűnt, hogy jóformán az összes vágásom hege megvan még. nappali fényben már nem látszanak, elhalványodtak, de most, hogy kicsit kifakultam és ott ácsorogtam a tükör előtt, tisztán ki tudtam venni azt az öt-hat piros kis egyenest. és a fél a betűt. kicsit bosszant. vagy inkább meglepett. mint az tegnap, hogy fáj a bokám. miért fáj a bokám a párás-meleg zuhanyzóban állva? aztán eszembe jutott, hogy vasárnap eléggé elborult az agyam és mivel a pengémet valahová nagyon eltüntettem (megeshet, hogy egyik tiszta pillanatomban száműztem kis világomból), ollóval estem neki szegény lábamnak. hát. nagyon betegen tudok viselkedni, ha arról van szó. pedig milyen szép teljesítmény volt, hogy augusztus első hete óta egyszer sem csináltam ilyesmit.

a nővérem anya régi naplóját olvassa, amiben az apámról van szó. és ez félelmetes. ebbe belegondolni. ha nem pont tegnap és tegnap előtt emlékeztettem volna magam rá, hogy mennyire. szóval igen. akkor most örvendeznék, hogy ez milyen rohadt érdekes és hátborzongató és durvaaa. de most csak ülök, és ennyi. a délutánra gondolok.

a boldogság kék ég és napfény ízű a számban.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése