2012. december 10., hétfő

visszapillantó tükör

- sajnálom, egy ideig nem adom a régebbi bejegyzéseket, nagyon ilyen hangulatom van. majd, talán. -

a napot üresen kezdtem és üresen zárom. felemelő érzés. tényleg az.
és igen, ahogy múltak az órák, úgy kopott ki belőlem minden mocsok. reggel sírtam a vonaton a semmin, vagy hát inkább azon, hogy mekkora szerencsétlen vagyok, hogy mindig a leglehetetlenebb kell nekem. aztán elmúlt. most semmi sem kell, csak hogy ilyen maradjak, érinthetetlen.

hazafele apámra gondoltam. néha eszembe jut. mármint nem ő, hanem. ó, hanem az elmondhatatlan dolga. tegnap este végül annyira kiborultam, hogy még ezt is hagytam, hagy folyjon keresztül az ereimen, hagy jussanak eszembe azok a képek valami mocskos kis montázsban. fujj.
arra gondoltam, talán azért nem haragudtam rá, mert kicsi voltam. azért, mert egy ötödikes kislány bármit el tud képzelni az apjáról, csak az ilyesmit nem, ugye. belemagyaráz akármit, csak ne kelljen elhinnie a nyilvánvalót. ne kelljen kimondani, ne kelljen azt a szót használni. már nem tudom, anyáék ebből mennyire emlékszenek, ha jól tudom, apa mindent tagadott, az utolsó szóig - és miért ne tette volna? eljött, hogy megbeszélje velem, én pedig nem mertem ránézni csak a vörös, fülike nevű nyulamat simogattam az ölemben.
aztán amikor kilencedikes lettem és jött ez a kaja-mizéria, egyik hétvégén meglátogatott. bejártuk a fél várost és amikor leültünk egy padra nagy bűnbánóan előhozakodott ezzel. négy év után. négy év után mit mondhat az ember? akkor minden voltam, csak harcias kedvű nem, egy zsebkendőt is alig tudtam felemelni, nemhogy kiakadni azon, mi volt akkor. úgyhogy ráhagytam. persze, apa, tudom. tudom, hogy csak hiányzott neked valaki, tudom, persze, és az űrt éppen egy tizenegy éves kislánnyal kellett kitölteni, természetesen. ha-ha-ha. szerintem akkor sem fogtam fel igazán.
aztán tavaly elmeséltem az akkori barátaimnak. nem tudom, miért, de elsírtam magam, ahogy a szavak kibukdácsoltak belőlem. esetlenül hangzott minden mondat és hangosan minden valahogy ezerszer ocsmányabbnak tűnt. láttam az arcukat, ahogy néznek rám, meredten. és akkor kezdtem rájönni, hogy az nagyon nem volt megbocsátható.

ennyi idő után persze nincs jogom büntetni ezért. akkor kellett volna, lett volna akkor eszed hozzá, scottie. de nem. meg van bocsátva, elviekben. és kit érdekelnek azok a nyavalyás képek a fejemben? senkit.
hát, ha igaz, hogy a nemevés a nőiesség abszolút nem elfogadása, akkor kedves apa, neked elég sok közöd van hozzá. bárcsak tudnád. bárcsak tudnád, hogy jórészt ahhoz is, hogy néha nem tudom elviselni a gondolatot, hogy valaki úgy gondol rám. hogy valaki akar, mindenestül. és hogy alkalmanként hányingert tudnék kapni az egész gondolattól is.

emlékszem, akkor akadtam ki a legjobban, amikor abir a nemevésem ideje alatt egyszer rémesen elragadtatta magát és rám mászott. ó úristen, utána napokig nem szóltam hozzá.

nem tudom, minek írtam le. elég valószínű, hogy holnapra nem lesz már meg, de látnom kellett egyben ezt is, mert ez is egy kibaszott megoldatlan dolog a fejemben. és nagyon remélem, őszintén, hogy az apám se felejti el soha. el tudnám viselni a gondolatot, hogy a hét fő bűne közé sorolja ezt az egészet. nagyon is. és eméssze csak a bűntudat éjszakánként.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése