2013. január 26., szombat

Hazudj, ha tudsz

Attól félek, hogy igaza volt. Nem merem leírni sehová, igazából. De eléggé rettegek. És nem, nem akarok olyanokat hallani most, hogy minden rendben, vagy hasonló. BASSZA MEG, NEM TUDOK ÍRNI.

Mert valójában le sem akarom írni. Ha leírnám, azzal összetörne az illúzió. Hányingerem van. Sírhatnékom. Nem akarom bántani, de még mindig. MÉG MINDIG.
Ez nem fog menni. NEM MEGY. Nem tudom elviselni, hogy szeretnek. Nem tudom elviselni, hogy közel van hozzám bárki, azt meg, hogy pont ő, azt végképp nem. NEM AKAROM. Közben pedig rettegek nélküle létezni.
MEGINT ELÖLRŐL FOG KEZDŐDNI. De nem lehet, azóta felnőttem, azóta okosabb vagyok, azóta van agyam. Nem halhatok bele semmibe, egyébként is, szüksége van rám. ÉS MI VAN, HA CSAK EZÉRT? Mi van, ha ezt is csak kiszínezem, mint mindenki mást, ha csak az emléke volt szent és sérthetetlen? Ha nekem csak az emlékére volt szükségem, nem rá, csak arra, amit képviselt? Mi van, ha csak szerettem azt a szellemalakot a hátam mögött, azt az árnyékot, aki mindig velem volt és mindenhová követett? Mi van, ha csak illúzió? Ha már ez is csak valami, ami kötelező lett? Ha a szeretete belefojt a saját világomba, ha a ragaszkodása megköti a két kezem? Ha nem tudok moccanni? NEM TUDOK. MERT NEM TUDOK.
Nem tudok én semmit sem. Fájok. Nem úgy, hogy hű de nagyon. Csak idegesít ez az egész. MI VAN, HA CSAK szánalom? Ha csak azért, mert tudom, ki VOLT ő nekem, és tudom, hogy ELMÚLHAT?
Ha igaza volt.

Attól félek, hogy igaza volt. Nem merem sehová leírni, igazából. De eléggé rettegek.
Nem akarok senkitől függeni.
Nem akarok vágyakozni, remélni, nem akarok akarni, nem akarok számítani, nem akarok jelenteni valamit, nem akarok NEM.
És nem, nem akarok olyanokat hallani most, hogy minden rendben lesz, vagy hasonló.

Mert semmi sincs rendben, egyetlen szögből sem. Az sincs rendben, hogy megint ő meg én a mi, mert ennek egy milliószor vége lett már, és legalább ennyiszer fájt is már. És én igazán egyet sem bocsátottam meg, hiába akartam, hiába kellett volna, hiába mondtam. Hazudtam. Na nézd már, Scottie is képes rá.
Scottie a legmocskosabb, mert mást sem csinál, csak önmagát hitegeti.

Vissza akarok vackolni oda, ahol tavaly voltam. Ez a túltúl kézzel foghatóság megőrjít. Én ezt NEM BÍROM ELVISELNI. Ezt, hogy tőlem tesznek függővé dolgokat. Hogy meg kéne moccannom, viselkednem kéne valahogy, szeretnem ölelnem csókolnom kell.

És ez sem igaz. Ebből az egészből talán semmi sem igaz.
Csak aludni szeretnék. És sírni. Sírni szeretnék, de nincs rá okom. Koplalni szeretnék, de már attól is rettegek. Gyűlölöm. Mindent. Hogy nekem nem jár igazi boldogság.

Fel kéne nőni. Valódivá kéne válni.
Tényleg, ki kéne nőni a kis hipster lányt, és valakinek kéne lenni, NŐNEK kéne lenni, céltudatosnak. Jogot kéne tanulni, hagyni kéne a kalapot, a rénszarvas színű cuccaimat, keveset kéne enni, meg kéne növeszteni a hajam, ki kéne festeni a szempillám egy kiló spirállal, műkörmös cicának kéne lennem, a varrott orrú cipőm magassarkúra kéne cserélni, a fekete madaras táskám barack színűre kéne váltani. A polcomról le kéne szedni a verses köteteket, a helyükre glamourt, joyt, meg elle-t kéne sorakoztatni. Vagy valami ilyesmi.
De hányingerem van attól.
Mondjuk, mindentől.

Szegény kis leányzó. Mindig elcseszi valahol.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése