2013. február 9., szombat

Ha valaha kell majd neked az életem, csak gyere érte és vidd.

A bőre forró a bőrömön, a lélegzete zaklatott ritmusa beleivódik az agyamba, a hangja olyan puha, olyan szelíd - szinte végigcirógatja az arcomat. Nincsenek érzéseim rajta kívül, az Univerzum belőle áll, minden moccanásom belé ütközik, minden sóhajom eléri őt. Mindenhol ott van, minden kis pillanatban, a szeretetével egészen az orrom hegyéig betakar.
Emlékszem a kislányra, aki voltam, amikor megismertem. Nem tudom, mit éreztem akkor - szerelmet, szerelmet, de milyet? Rajongás volt ábrándokkal keverve, akartam is meg nem is, igaz is volt meg nem is, de egy aprócska szál, valami láthatatlan, elszakíthatatlan ezüstfonál már akkor is összefűzött vele, és soha, istenem, soha nem eresztett szabadon.
Mellette fekve, majdnem nőként már egész mást érzek. Csak közel szeretnék lenni hozzá, azt akarom, hogy örökké rajtam tartsa a szemét és soha ne engedje el a kezem. Ez már nem rajongás, nem egy összeképzelgetett fiú, nem valaki, aki sok mindent jelenthetne később még az életemben. Ő tanította ezt meg nekem, novemberben, hogy érezni néha nem elég, hogy az okok és a miértek sokszor valóban nem érnek semmit. Ő akkor is kellett, amikor semmit nem jelentettem neki, vagy legalábbis úgy állt, hogy nem jelentek. Akkor is összeláncolt minket valami, amikor hónapokig nem találkoztunk. Ez több, mint szerelem, több, mint érezni és ragaszkodni valakihez. Ez olyan kötődés, olyan megmásíthatatlan és sokszor elviselhetetlen függőség, amit lehetetlen szavakba önteni.
Ez több mindennél.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése