2013. május 3., péntek

nem vagyok.
üres vagy épp semmi inkább.
poros föld, kiszikkadt, száraz mező, utcazaj, összetiport levelekkel takart ösvény, kihalt és sivár, érzéketlen.
de élni akarok. ez jó? ez számít? látja valaki? hallja? ez tehát érték?
minden nap mar a kétségbeesés. nincsenek nagy gondjaim, önmagammal van csak problémám, a hiba csak abban van, hogy így minden mással is. de élni akarok, lélegezni, nevetni, játszani, szaladni, bízni, szeretni, szeretve lenni, megérteni, kedvesen nézni, elmosolyodni, szívből akarni. akarom ezt.
csak sodor minden.
szóval, ez erény?
a vágy... a vágy lehet erény?
vagy a nem akarás? hogy már nem süllyednék, nem menekülnék, nem haldokolnék?

- ezzel szemben mégis most kezdem igazán betegnek érezni magam, a lelkem, mintha eddig valami jótékony kötés takarta volna, és a minap, ahogy felfedtem a sebet, nézd, ó, fujj, még mindig csúnya, nem, várj, ez egyre csúnyább, gennyes és furcsa, de már nem fáj, igaz? -

erény-e ez, mindez a szépséges eszme akkor is, ha én már nem akarom a jelenem? ha nekem a múlt éppen megtette olyan nagyon szépen, el nem érhetően, mindig szenten? mi van, ha most, hogy a madárka a tenyeremben van, már nem is olyan szép, nem is olyan édes, nem is olyan törékeny? ha nekem az kellett? ha azért akartam? már nem tesz boldoggá a tudat. el akarom ereszteni.
nem érzem, hogy bárki kellene, mert még mindig nem találtam meg önmagam, és fogalmam sincs, hogyan fogok rábukkanni valaki mellett, aki már eleve és alapjáraton meghatároz bennem mozzanatokat és gondolatokat.
nem tudom, merre menjek. nem tudom, mit csináljak. nem tudom, hogy csak a fáradtság és a kétségbeesés beszél-e belőlem, vagy a szundikáló öntudatom valóban ébredezni kezdett?
hiszen hol hajtom meg magam leginkább, hol és milyen formában gyűröm minden gondolatom, érzésem a legmélyebb dobozokba, el, messze az agyamtól, még messzebb a lelkemtől? én tudom. én tudom, hogy megalázkodom, még ha nem is a szó legszorosabb értelmében. mégis kompromisszumot kötöttem, egy életért cserébe.
és alkut az ördöggel, jaj, még mennyi mindennel kapcsolatban. eladtam a lelkem. nem tudom, mikor, de így van. és ez... bosszant. de már erre sem merek gondolni.

össze van kuszálva minden.
én pedig még mindig nem vagyok.
üres vagy épp semmi inkább.
poros föld, kiszikkadt, száraz mező, utcazaj, összetiport levelekkel takart ösvény, kihalt és sivár, érzéketlen.
de élni akarok. ez jó?

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése