2013. július 15., hétfő

egy hónappal ezelőtt még sástón voltam, szeplős karjai bebugyoláltak, és nekem nem fájt semmi, se a levegővétel, se a gyomrom, se az oldalam, semmim, igazán, és csak éltünk, ketten, szerelmesen - és szép volt.
tegnap fájtam és tegnap egymás húsába beletéptünk, héják voltunk, egy kicsit. aztán persze ezt is meguntuk, vagy meguntam én, nem tudom, de a pulcsija a félelemmel együtt költözött az ágyamba - a félelemmel, hogy elhagy vagy elhagyom, és nem marad belőle más, csak az együtt töltött idő emléke és ígérete, megint csak a hegek.
egy héttel ezelőtt abszolút pozitív lány voltam, gondoltam elhagyom az evészavart is, viszlát, szia, csókollak, babám. de nem, mert tegnap a kocsiban rájöttem, hogy az nem csal meg, nem fájdít, nem oktat ki, nem hallgat el dolgokat, nem kéri, hogy értsem. pátyolgat eleget: belecsókolja a lelkembe a fájdalmat, igaz, és inkább elvesz, mint sem hozzám ad, de nekem kellene ez, most már tudom, még akkor is, ha lassan ki kéne nőni belőle.
máshogy akarom. nem tudom, hogy, de máshogy.


1 megjegyzés:

  1. Mit is mondhat az ember erről az írásról? Azt hogy fájdalmasan szép! Gabi elevenedik meg a gondolataim mélységéből. Nagyon régen oda száműztem,hogy ne fájjon a hiánya.... De ez csak ostoba ellenállás.A szerelem sose múlik el,ha igazi volt.És a miénk az volt. Perzselő és gyönyörű! Az én pozitivizmusom már régen elpárolgott... Egyedül vagyok... a félelmeimmel.... mert hiányzik egy barát aki feledtetni tudná azt amit el kellene felejteni.....

    VálaszTörlés