2013. július 15., hétfő

"magyart tanulok" - ez volt a szánalmas válaszom dájná kérdésére ma délután, a telefonban. kaptam egy "de hát messze még az az iskola" mosolyt, így, távközléssel, aztán felhomályosítottam róla, hogy igen, tudom én, csak hát az a fránya emelt érettségi.
kicsit szomorú. úgy értem az, hogy egész délután a szobámban ültem, és tökéletesen lefoglaltak a sorok, még akkor is, ha lecke, ha előkészület az elképzelhetetlenre (pedig ugye az érettségit is mindenki túléli, mint minden mást, ha magát az életet nem vesszük figyelembe). össze vagyok törve, azt hiszem, és ezen talán tényleg nem segít semmi, még az éjszakai minden rendben sem, amit szeplősnek suttogtam a telefonba.
üres vagyok, még ha nem is teljesen.

- tényleg furcsa vagyok?
- ühüm. és antiszociális.
- és gonosz is? az nem vagyok, ugye?
- nem. inkább csak úgy nézel ki, mint aki akármikor levetné magát egy szikláról.

utálom a világfájdalmas képem, mindig cserben hagy, nem tudom színlelni a mosolyt. pedig igazán még csak meg sem tudnám mondani, mi bajom. állandóan szeplős két kedvenc zenéjét hallgatom, de lassan az ütem kiszakad a szívemből, úgy értem onnan, ahová beleragasztottam, mert ugye szeplősé, az ő neve szent és sérthetetlen, az ő neve csoda, ő valaki, mert vele más, mi mások vagyunk, a mi kapcsolatunk nem szalmaláng, mert ez a négy és fél év, ez, ez igen, ez már valami, ha az ember lánya tizenhárom, és szeret, aztán tizenhét és még mindig szeret - na, az már csak valami, valami igazi meg minden maszlag.
de nem, mi is széthullunk - én tegnap elkövettem az (egy éve) elkövethetetlent -, most nem vagyok és ő sincs. fájok, fáj, már azt sem tudom, miért, azt sem tudom, akarom-e látni - nem, nem akarom, nem akarom a szemét, nem akarom a bőrét, nem akarom a hangját, nem akarom a szavakat, én a semmit akarom.
tudom, nem a világ, de múlthéten csütörtökön volt hét hónapja a boldogságomnak, és mi ketten elfelejtettük, mert fincsibb volt egymásba harapni és gyilkolni, mint szeretni.
szóval a zene elveszti jelentőségét, és már nem tudom, minek hallgatom, csak szól - bár akármit hallgatok, fáj.

igazából talán csak saját magamtól borzadok el, én vagyok az oka mindennek, ennek is meg annak is.
túl sok vagyok, ahogy farkas mondaná, és ahogyan ő tenné, most én is koplalok. 

1 megjegyzés:

  1. Nekem sok minden eszembe jut erről az írásról. Az hogy nagyon érzékeny vagy és nagyon tiszta szívű. Volt egy barátnőm,vagy inkább kedvesem, aki ilyen volt mint te. Kedves és nagyon érzékeny....
    Sajnos ő már csak múlt idő.... Régen angyallá változott és azóta egyfolytában koplalóm a boldogságot...... És azóta egyfolytában én is csak fájok....

    VálaszTörlés