2013. július 16., kedd

tegnap azt akartam mondani, hogy köszönöm a díjakat, nagyon - de végül ugye nem mondtam. én nem csinálnám meg, nagyon édesek vagytok, tényleg, de annyira nem szeretem az ilyesmit. mindenesetre léleksimi volt.

ma szeplőssel voltam. tegnap éjjel még a haragomat nyeldesve aludtam el, aztán az ölelő karjai valamelyest javítottak a kedvemen. alig ettem egész nap, de nekem ez pont megfelel most. az üres jó. az üres erős.
akkor omlottak le a falak, amikor végre elsírtam magam, és elhüppögtem neki, hogy egyszerűen csak iszonyatosan hiányzott. az orromat a puha bőrébe fúrtam, szagoltam, pusziltam, ahol értem. hiányzott, rohadtul, és egészen addig el sem hittem igazán, hogy velem van.
nem nézett ki valami jól. már akkor is feltűnt, amikor a szobájában voltunk - hogy kicsit bágyadt és furcsa -, de szembetűnővé csak a hazabuszozásomkor vált. bágyadt-csillogós volt a tekintete, én meg magamhoz képest sokszor kérdeztem rá, hogy jól van-e. kicsit aggódom, nem is tudom, most miért pontosan.

félek. ez az a szó, ami ebben az évben folyamatosan bebugyolál, ellep, felfal, minden porcikámba belecsepegett már, és néha azt hiszem, hogy vége, eltűnt, aztán magányomban mindig megtalál, belekúszik a tudatomba, a lelkembe, a gondolataimba - és olyan erős méreg, istenem, olyan nagyon erős.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése