2013. augusztus 7., szerda

Néha - mint most is - nincsenek szavaim, és minden, ami bennem van csak kavarog, és fogalmam sincs, hogyan kell kibogozni vagy hol van az eleje és a vége. Szomorú vagyok, és tíz percenként elsírom magam - és arra a helyre gondolok, arra, amelyikbe nem olyan régen szerettem bele, a Kaposvár melletti Desedára, a tó tükrére és a víz hűvösére. Mindenkinek kell egy ilyen hely a lelkébe - ismételgettem aztán egész délután, és gondolatban egyedül lebegtem a tó tükrén egy narancs és ibolya színű hajnalon.

És most kellene, kellene nekem az a hely, az egyedülség a maga gyönyörűségével, szeretnék nem haragudni (vagy inkább szeretném nem furcsán érezni magam a majdnem-veszekedésünk miatt), de ahogy mondtam is, csak kavarognak a dolgok bennem, a felháborodás elegyedik félelemmel, és kétségbeesés makacssággal.
És fáj a fejem, ahol vasárnap este bevertem, és arra gondolok, hogy talán úgy járok, mint Ivan Iljics, és hogy az mennyire hátborzongató lenne: hogy én megyek előbb és nem ő - holott hónapok óta rettegek attól, hogy egyszer csak nem lesz már több időnk.

- nem tudok nem harapni és nem tudok nem távolságtartó lenni, amikor tudom, hogy én kitehetem a lelkem is, ha ő nem akarja és nem csinálja, az égvilágon soha meg nem gyógyul és ez úgy felbosszant de úgy, hogy nagyon -

ó, és ebben a szent pillanatban lettem lebaszva, és ez most igazán fájt

1 megjegyzés:

  1. Ó,,ilyen ismerős szituáció!!!!!!
    De ne add fel,mert tudod a remény hal meg utoljára.......

    VálaszTörlés