2013. szeptember 14., szombat

érzem, hogy itt a vége, ennyi volt, engem nem lehet már megmenteni magamtól, meg a telemtől. nincs, aki vissza tudna tartani, egyre jobban vágyom erre a sötétre - erre, ami most is körülvesz -, erre a hidegszagú estére, a teás és kávés napokra, meg arra, hogy üres legyek és tiszta. 
tényleg használni akarom az öngyújtómat, akarom azt a hidat, azt, amelyikről két éve húztak fel az egyetemisták, meg akarom a havat, és csontosan, leheletvékonyan, törékeny kis szellemalakként akarok a barna bakancsomban meg egy fekete harisnyában várni a könyvesbolt nyitására vagy a megfelelő időre, hogy a vonathoz induljak - vagy csak arra, hogy elálljon a szakadó hó.
és igen, akarom azt a cigit, akarom a füstöt, akarom a csontokat, akarom még talán a könnyeimet is. minden kifolyik belőlem, úgy érzem. megint el fogok veszni, megint átlényegülök valami furcsává és beteggé, olyan leszek, mint akkor meg akkor, vagy még rosszabb - mert szerethetek. 
nem, nem csak szeret-hetek, hanem kell is, muszáj, szükség lesz a puha és forró szavaimra. a kezem nem lesz elég meleg akkor már, mert kimarja belőlem az üresség a vért is, mindent, egyébként is, a saját lélegzetem is életveszélybe sodorhatja - de a szavaimmal szeretnem kell, jobban, mint bármikor ezelőtt, jobban, mint bárki mást.
most nem félek. kicsit tartok tőle, hogy… hogyan teszek majd meg mindent, amit kell? de aztán úgy érzem, elsodródik majd ez az év is, meg én is, és talán tavasszal már mást fog szeretni, az én vállamról meg lehullik minden, és már tényleg üres leszek, a kedves szavak sem kellenek, nem lesz bennem semmi, csak egy bágyadt kis mosoly, a régvolton merengve.
talán így lesz, talán nem; talán tényleg feleségül vesz, és megoldunk mindent. nem tudom, nem látom a jövőt, és már nem is akarom. folyton csúszik, folyamatosan elpárolog a boldogság képe, mindig kecsegtet a jobbal, de semmi sem jár, semmi rajta kívül - szeplősön kívül -, semmi, csak szenvedés és egyre több félelem. kinyújtom a kezem, és a kép foszlik, feslik, mint a régről ismert, ünnepi terítők gyerekkorunk pillanatképeiből.
a tavasz megváltást ígért, és csak kétségbe ejtett. a nyár szabadságot festett nekem, de aztán becsapott, steril kórházi ágyak mellé láncolta a lelkem. az ősz a biztos tökélyt, a teljességet hirdette, és elárult, most megvetem. a tél a végét ígérte, a teljes véget, a feloldozást, és most fordult minden, hiába kapkodom a levegőt, tudom, hogy hamisat suttogott nekem. 
folyton csak fáj, folyton csak ígér, és mindig vár valamit, hogy értékeljem, hogy kibírjam, hogy megcsináljam. de mi van, ha egyszer elesek, és nem kelek fel többet? mi van, ha a szám már nem tud mosolyogni, a karom képtelen ölelni és a hangom megszökik, a szavak eltűnnek, az érzések bekásásodnak, a levegő megfagy köröttem, és én belefulladok - bele a jelenbe?
mi van, ha elfogy az ópium, a szerelem, a drog, vagy bárhogy nevezzem, mi van, ha már nem csepegteti az ereimbe senki az élni akarást meg a reményt, mi van, ha eltűnök, ha a földön fekve, mocskosan, betakarnak az őszi levelek és elalszom a szürke felhőpamacsok közt hömpölygő, ringatag szél neszezésére?
mi van, ha nem bírom tovább?

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése