2013. szeptember 8., vasárnap

Új fejezet kezdődik, megint, de nem zavar, már nem. Most eltűnőben leszek picit, talán legtöbbször nem is én beszélek majd - helyettem az idézetek és a versek árulkodnak a lelkivilágomról. Nem tudom. Három dologban viszont bizonyos vagyok.

Egyrészt, nem blogolok többet, legalábbis nem úgy, ahogy eddig, csak itt, ide, mert ezt szeretem, ez a szívem csücske, töredékek belőlem, ez finom és puha, még ha néhol véres és mocskos is. Sok oka van, de leginkább az, amiről J-vel beszéltem egy este: lehúzzuk egymást, kölcsönösen.
Mert ez így van, akárki akármit mond, aki tagadja, az képmutató, aki megsértődik rajta - hát tessék. Nem akarom. Nem akarom ezt, sem a csontjaim (ha vérből és fájdalomból születik a szépség és a tökéletesség, hát nem kell), nem akarok semmit, csak boldognak lenni a könyveimmel, a tanulmányaimmal, Szeplőssel, a barátaimmal (amikből majd gyűjtök még, valahogy), a családommal, a versekkel, a gyönyörű képekkel, a terveimmel - magammal.
Úgyhogy kitörlök mindent, minden más blogot, de persze majd ellenőrizgetem a szépírásosomat, hogy megmaradjon, vagy talán ki is nyomtatom. Eltűnök, csak itt leszek, itt is csak picikét, máshogy, nem így, nem ilyen nyíltan. Hiányzik az elvontságom - de már a szépet akarom látni a naplementékben, nem a szomorút.

Másrészt, becsülni akarom az életem, elvégre fogalmam sincs, mennyi adatik még meg belőle. Nem csak Szeplős állapota labilis, valójában egyikünk sem tudhatja meddig marad még, meddig van dolga vagy miért kell még élnie. Persze kétlem, hogy ennyi lenne, nyilván van még hátra, rengeteg év, több tíz, több húsz év, tudom én, de úgy érzem, változtatnom kell, ki kell törnöm, nem lehetek ennyire keserű már tizenévesen, mert mire hatvan leszek, olyan aszott és fekete leszek, mint a fáról lepotyogott, hetekig fűben pihenő, hangya-rágta rohadt szilva.
Úgyhogy változtatok és mosolygok, sőt, tornázom és futok is néha, de nem azért, hogy szupermodell alakom legyen, hanem mert tudom, nagy kikapcsolódás tud lenni az ilyesmi, és ebben a hajtós évben minden pozitív dolog a javamra válhat.

Harmadrészt pedig: szeretem Szeplőst. Ez olyan örök, és megmásíthatatlan tény, mint hogy a tél után a tavasz következik, az eső elvonultával pedig felragyognak a napsugarak és ha lassan is, de felszárad az aszfalt, és mikor kilépsz az ajtón, az orrodba kúszik az ázott föld puha illata.
Szeretem őt, a lelkem minden apró zugával, minden molekulámmal, és soha sem mondok le róla. Lehet, hogy nehéz lesz, lehet, hogy sírok még majd épp eleget, sőt, előfordulhat, hogy a következő éjszakát is a fájdalomtól összekuporodva, sírva búcsúztatom el - de tudom, hogy ez a szomorúság, ez a kétségbeesés elviselhető, sőt, majdnem jutányos ár az együtt töltött, gyönyörű pillanatokért.
Hiszem, hogy ha mindketten összeszedjük magunkat, meg tudjuk csinálni. Hiszek a közös jövőnkben, és hiszek abban is, hogy együtt megoldjuk, egymás kezét fogva, egymás könnyeit lecsókolva, egymás lelkéhez bújva. Hiszek bennünk, és örökké hinni is fogok, ezt nem veszi el tőlem senki. Akárhogy lesz, kitartok mellette.
Szeretlek, Szeplős. Szeretlek, és meg fogunk gyógyulni, minden értelemben. 2014-ben az ideinél is szebb napjaink lesznek, mert meggyógyulsz, együtt érettségizünk, gyűjtünk az albérletre, munkát keresünk, munkát találunk, egyetemre megyünk Pestre, együtt lakunk majd, és az elkövetkező születésnapjainkat és névnapjainkat és ünnepeket most már mindig együtt töltjük.

Ámen.

2 megjegyzés:

  1. annyira örülök most ennek:)

    VálaszTörlés
  2. szép és szívbe markoló írás tőled!!!! Meg simogatta a szívem!!!!
    Hiányzol nagyon kedves Alexa!!!!!

    VálaszTörlés