2013. október 24., csütörtök

ez most neked, rólad, érted - szeretlek

október 12.
az osztály tudomást szerez arról, hogy anna szörnyen van. mirmur sírva fakad, evivel és vele a lánymosdóban beszélgetünk, lógunk bioszról. nem tudok sírni.
hazaérve szeplősnek mesélek. a szavak hihetetlenül csengenek. bosszant minden, amit mond. még mindig nem tudok sírni. tudom, hogy ki fogok borulni.

október 12.
a globe lefolyta után hazaérek, tanulni próbálok. fáj a hasam - nagyon. egyre jobban. a hányinger kerülget. szédülök. valami nem jó, valami motoszkál bennem, ránt, szaggat, alattomosan kúszik az ereimben. érzem, hogy nem kapok levegőt.
az ágyamra fekszek, telefonálok.
- rosszul vagyok, szeplős. nagyon rosszul.
már zokogok. nem jutok szóhoz, csak zihálva sírok, hörögve kapkodom a levegőt, az agyam ködös, a gyomrom kavarog, minden idegszálam megfeszül. fájok, félek, rettegek. szeplős vigasztal, kérdezget, nem tudok mit mondani, egyre csak, hogy "fáj a hasam - hányingerem van - fáj - nagyon fáj - nem vagyok jól - szeplős, nagyon nem vagyok jól".
kettőt pislogok, és megfordul bennem valami:
- nem akarom, hogy anna meghaljon - sírom a telefonba, és érzem, hogy összetörtem, darabokban vagyok. rettegek.

október 13.
levelet írok neki.
"szeretlek. és baszottul szeretnék még egy estét/délutánt/napközbent, amikor együtt vagyunk és beszélgetünk és mosolygunk és kávézunk, a piros boltba megyünk, a hóesésben szakadunk a röhögéstől, a srácokról beszélünk, körömlakkot vásárolunk, parfümöket szagolgatunk és minden rendben van. hiányzol. tegnap este valami pánikrohamom volt. sírtam és sírtam, hogy azt akarom, hogy élj és minden legyen jó. fel szerettelek volna hívni. nagyon. de lehet hogy még erre sem fogsz válaszolni. szeretlek anna. és kedden vagy szerdán szeretnék elmenni hozzád. majd viszek neked valamit."
arra gondolok, hogy ezt már nem olvassa el.

október 14.
annához készülünk, pénzt gyűjtök, hogy ajándékot vehessünk neki. valami plüsst. várom, hogy láthassam. szeplősnek a telefonban mondom, hogy mindenképp el kell mennem, olyan nincs, hogy pont én ne menjek. látnom kell. látni akarom.
közben híreket tudok meg róla. evelin énektanára azt mondta, menjünk minél előbb. mások azt, már a szülei is lemondtak róla. a gyomrom kavarog, de csendben vagyok, nem mondok vagy teszek semmit. találkoznunk kell. látnom kell - csak erre tudok gondolni.
***
felhívjuk krisztivel és annával az anyukáját szünetben.
- mikor mehetünk hozzá?
- szerdán?
- szerdán.

október 15.
szeplős hoz céklát, répát és almát, hogy el tudjam vinni szerdán annának, hogy az anyukája csináljon belőle neki olyan kínai varázsturmixot, ami mindenre jó - tényleg -, és hogy abban tudjak reménykedni, ez elég csoda a gyógyulásához. titokban már nagyon látni szeretném.

október 16..
anna lázas. nem mehetünk hozzá. várnunk kell. vasárnap vagy hétfőn. legkésőbb hétfőn mehetünk. megígéri nekünk az anyukája. megköszönjük. várunk.

október 18.
mirmurral elmegyünk plüsst venni. egy pulóveres-szoknyás macira esik a választásunk. megegyezünk, hogy az biztosan megnevettetné. bemegyünk egy másik boltba. arra jutunk, hogy teát veszünk neki, nem csokit, mert talán van valami fontos diéta, amit be kell tartania. szülinapjára is teát vettem. epres zöld teát, piramis alakú teafilterrel.
én viszem haza az ajándékokat. otthon lelkesen mutatom a nővéremnek. elmosolyodik, amikor meglátja a macit. oda akarom adni már, közben azon aggódom, a zöldségek jók lesznek-e hétfőig.

október 21.
reggel anyának is elújságolom, hogy megyünk annához. a macit mutatva ő is mosolyog, bár kicsit furcsán. összeszorul a torkom, ha arra gondolok, nem láthatom ma sem. alig várom, hogy végre felhívjuk anna anyukáját.
***
még mindig lázas. nem mehetünk.
- majd inkább én szólok, mikor.
nyugtalan vagyok. nem értem, miért nem enged minket.
***
este a mobilom rezeg. "kriszti" - matek házit akar? - felveszem.
- hallod, anna kórházban van.
ledöbbenve hallgatom.
- nyugodj meg. nyugodj meg, holnap mindenképpen bemegyünk hozzá. mindenképpen.
nem tudok mit mondani. le akarom tenni a telefont. hülyén érzem magam.
***
éjjel fél tizenkettő van, és én nem tudok aludni. anna kórházban van. a maci, a tea a szekrényben, a zöldségeket már hazahoztam, mert féltem, hogy megromlanak a szekrényemben.
ráírok ádira, anna szerelmére. beszélgetünk. kérdezek annáról. először nem akar válaszolni. később elmondja, rohammentő vitte be a barátnőm a kórházba. a szavak nem tűnnek komolynak, nem áll össze kép, legalábbis a tudatomban nem. hiába mondja a dolgokat, hiába mesél róla, nem, nem, nem, az agyam nem fogadja be a lényeget.
éjfél körül elköszön. fél órát forgolódom, nem tudok aludni, nyugtalan és feszült vagyok. félek. nem próbálok írni szeplősnek, pedig megígértem neki, hogy felébresztem, ha nem tudok aludni.
de valahogy úgy érzem, nem tudna segíteni. nem nyugtatna meg.

október 22.
nincs első órám. krisztinek van. körbejárom a sulit, hogy megkeressem. mire rátalálok, már folyik rólam a víz. a kabátom se vettem le.
- valami?
- semmi.
megbeszéljük, hogy második óra után telefonálunk.
***
percekig cseng a telefon, az ablaknál állunk, türelmetlenül toporgok. tudom, hogy valami nem stimmel. végigfut az agyamon valami halvány bajsejtelem, de nem engedek neki, lenyelem, elhessegetem, helyette beszélni kezdek, hogy próbálkozzunk matek után.
***
a padban ülve, a fáradt, őszi levelekre tapasztott szemmel kérdezem magamtól, mi van akkor, ha anna már nem él? ha éjszaka meghalt, és már nincs kihez mennünk?
***
megint telefonálunk. semmi. aztán két másodperc, és úgy döntünk, megkeressük az osztályfőnökünket, ő tudni fogja, mi van. - és nem tévedünk, percekkel később ugyanis kiderül, hogy a teremben van az események alatt. -
anna anyukája visszahívja krisztit.
emlékszem a hangjára. arra a négy mondatra.
- anna hogy van?
- sajnálom...
- nagyon sajnálom ... - itt egy halk, nyöszörgős "ne!" szökik ki a fogaim közül
- részvétem
leteszi a telefont és zokog. nekem nincsenek könnyeim. vigasztalnom kell. azt kérdezgetem, haza menjünk-e, beszéljünk-e az osztályfőnökünkkel. nem mond semmit.
- el tudod mondani, mi volt?
- éjszaka halt meg. fél egy körül. nem jutott oxigénhez. az ofi már elmondta a többieknek - és tényleg, jön felénk a magas férfi, öltönyben, nyakkendőben - hiszen ünnep van, vagy mi.
***
kint ülünk a suli előtt, kriszti, süvi (anna egyik barátja), és én. beszélgetünk
róla.
senki másról, csak róla. róla, aki már nincs, aki már órák óta nincs. üres vagyok. nem sírtam olyan sokat. mégis, már fáj a szemem, nincs erőm. fáradtnak érzem magam. iszonyú fáradtnak.
***
már sötét van kint. a zuhany alá bújok és elsírom magam. patakzik a könnyem, összegörnyedek - de nem fáj. csak üres. üres vagyok, a tudat van csak. és mar. rág. éget. pokol.
***
az ágyamban fekszem, a halott barátnőmre gondolok, meg az összes könyvre, amiben ilyesmiről olvastam. eszembe jut hol van.
a kórház alagsora ijesztő, hideg és sötét. ruha nélkül, vagy talán műtősruhában. azon kattogok, mennyire félhet. azon agyalok, mennyire egyedül lehet. eszembe jut, hogy süvi azt mondta, a combja olyan vékony volt, mint a karom. elképzelem - de nem tudom. csak a sötétet látom, meg a hangja visszhangzik a fejemben. félek.
megint sírok.
***
nem merek elaludni, ezért sokáig beszélek szeplőssel. megkérem, hogy olvasson nekem a kishercegből. megteszi. három történet is elhangzik, egyre sem emlékszem. a hangja megnyugtat. a "szeretlek"-re ébredek. megkérem, hogy aludjunk.
***
rengetegszer felébredek. álmomban annával beszélek. homályos vagyok és kásás. minden elfolyik. a lelkem egyre üresebb. azon gondolkodom, hol a fájdalom.

október 23.
hajnal van. szeplőshöz kell indulnom. nem merek lemenni a konyhába. rettegek az egyedülléttől. feketébe öltözöm és kifestem a szemhéjam - szintén feketére. nem mosolygok. nem tudok, pedig egész nap szeplőssel leszek.
a konyhába leérve ott van anya. megnyugtat, hogy nem kell egyedül lennem. nem bírok enni. nem bírok inni. elmegyek, miután elraktam egy almát meg egy banánt. odakint tavasz van.
***
napközben minden hullámzik. az egyik percben minden rendben. az élet megy tovább.
én élek -
---
- ő halott.
ez sokkol.
bizonyos időközönként emlékeztetnem kell magam.
eszembe jutnak a dolgok. nem figyelek, elmerengek, ezer mérföldre vagyok a mosttól. csak rá tudok gondolni. minden nagyon irreális, mintha álmodnám a dolgokat, mintha nem lenne valós semmi.
kezd fájni. és ez maga a pokol.

1 megjegyzés: