2013. november 16., szombat

Kavarog

Eltelt azóta... huszonegy óra. Nemsokára percre pontosan huszonegy - most -, mert este hat óra hat perckor telefonáltam neki. Azóta nem keresett. Azóta behallucinálom magamnak, hogy csak valamilyen oknál fogva nem tudunk beszélni. Bemesélem magamnak, hogy ha minden rendben lenne, akkor sem hívna most fel, mert ugye nem otthon van. Hogy reggel azért nem beszéltünk, mert ő korábban elment és nem akart felkelteni, had aludjak végre egyszer sokáig.
Nem tudom, hány óra volt, mikor felkeltem. Fél kilenc - igen, most már emlékszem. Mert néztem a telefonja kijelzőjét, bámultam és számoltam a perceket, hogy még meddig hívhatnám fel. Furcsa érzés nem tudni róla. Nagyon fáj, igazából.
Tanulás helyett a telefonján néztem azt az egy Hellsing részt, ami fent volt rajta, aztán pedig az enyémen a nyáriakat, az állatkertből hazamenőseket. Szívfájdalom volt nevetni rajta, látni az arcát, hallani a hangját. Meg akartam érinteni. És annyira veszettül irigyeltem az akkori ént, hogy folyton megsimogathatja az arcát, hogy hozzá beszélhet - és hogy ő nem rideg. Olyan édesen néz végig, olyan puhán.
Úgy hiányzik. Jézusom, annyira hiányzik.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése