2013. november 15., péntek

Most van az az egyszer

Vártam. Ültem a széken, és nem akartam mást, csak a lépteit. A mindenható szemekre gondoltam, a csokoládébarna pillantásra, arra a szeretetteljes, odaadó tekintetre. Látni akartam. Azt akartam, hogy anyáék elhozzák nekem - oda, a konyhába.
Énekelni akartam, hogy hallja a hangom. Hogy hallja, ahogy a hiányról meg a beteges ragaszkodásról lalalázok. Feltúrtam a hajam, kirúzsoztam a szám, megigazgattam a vonásaim - istenem, én tényleg azt hittem, hogy elhozzák nekem.
De nem.
Pedig akartam. A vonaton elterveztem, hogyha eljön, nem teszek semmit, csak megcsókolom. Megfogom a kezét, megsimítom az arcát, és elsuttogom neki, hogy mennyire szeretem. Ha eljön, minden elfelejtődik, semmivé foszlik. Ha eljön, az maga a csoda - és mégsem, mert valahol, valamelyik dimenzióban ezt tette volna. Éreztem. Éreztem őt meg a várakozását. Láttam, ahogy felszáll a buszra miattam. Láttam, ahogy siet. Láttam, hogy keres. Láttam az arcát magam előtt. Minden passzolt. Minden egyezett. És én már Abonynál le akartam végre szállni, hogy érezhessem.
De nem volt ott.
És én még akkor is elhittem - magamnak -, hogy olyan nincs, hogy harmadjára sem jön el. Olyan nincs. Azt hiszi, csak fél hatra érek be. Tudom, hogy azt hiszi. Azt kell hinnie. Már a buszon ül. Ott van. Jönni fog, és nem vesztődik el még egy napunk.
Hazamentem, de vártam rá. Vártam őt.

És amikor az ablakban állva, a holdat bámulva végül mégis felhívtam, összetört bennem a legapróbb reményem is, és minden elhomályosult, és a fekete angyalok átöleltek és beszippantották az agyam, és elhangzott abban a pár mondatban minden
az "Egyszer biztos felhívtalak volna"
meg
a "Talán tegnap úgy kellett volna viselkedned, hogy megérdemeld, hogy elmenjek"
és
a "Szállj le végre a magas lóról"
meg
a "Neked még mindig csak a büszkeséged és a makacsságod van"
- mindent elárultak, és minden idegszálam felborzolták.
A válaszom olyan snassz: "Nekem már mindegy, tényleg mindegy"  volt, hogy meglepett. Nem találtam a hangom, a szavaim, szétcsúsztam. Ő pedig csak letette.
Engem meg ráncigáltak az elhangzottak, és bemásztak a bőröm alá, és beletekeredtek a hajamba és felcsimpaszkodtak a szememig, és könnyekig rágtak és téptek. És a végén már csak feküdtem a földön, az asztalomba csapkodástól pirosló tenyérrel néztem az ágyam felett körző darvakat és arra gondoltam, hogy mindennek vége - bennem mindennek vége már.
Nem jött feloldozás, pedig annyira vágytam rá. Feküdtem, hörögve a dühtől, a tehetetlenségtől, a kétségbeeséstől, és nem tudtam, mit csináljak. Feltérdeltem, a harag elöntött, folyton és folyton áthullámzott rajtam valami erő feletti, elsöprő düh. És csak sírtam, sírtam, sírtam, hörögve, fulldokolva. És üvöltöttem, hogy "Utállak! Annyira utállak! Annyira utállak! Miért! Miért teszed ezt velem? Miért? Megint! Utállak! Istenem, annyira utállak!" - és közben az apámra gondoltam, aki nem jön el a szalagavatómra, és a halott barátnőmre, akit három héttel ezelőtt leeresztettek a föld alá.
És aztán már csak az ágyamra borulva, nyöszörögve suttogtam, hogy "Nem akarom, nem akarom ezt, nem, nem, nem, nem akarom ezt, nem, nem, nem!"
És nem volt semmi.
Az ígéretek szertefoszlottak.
Olyan egyedül voltam, és olyan tehetetlen, mint akkor, azon a napon. Hát megtette. Megtette még egyszer.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése