2013. november 17., vasárnap

Záródal

Tegnap végül én hívtam fel, fél nyolc előtt pár perccel. A szívem a torkomban dobogott, és folyton arra gondoltam, nem igazságos az egész, meg arra, hogy már nagyon régen éreztem, hogy ennyire félnék a hangjától. Talán mert már nagyon régen volt ennyire távolságtartó és rideg.
Ültem az ágyamon, magamhoz szorítottam Rókit, meg a pulcsiját, és rettegtem az elkövetkezendő beszélgetéstől. Legalább háromszor beszéltem rá- és le magam az egészről. Aztán végül mégis felhívtam.
És sírtam.
Sírtam, mikor elhangzott a mondat, az, amiről nagyon jól tudtam, hogy majd a fejemhez vágja
"Te sem hívtál fel."
sírtam, mikor minden bűnöm ábécérendbe, kronologikusan eldarálta
sírtam, mikor visszapörgette a tegnapelőttöt, és az egészet úgy állította be, mintha én mondtam volna le mindenről, mintha az én hangom fagyott volna mínusz száz fokosra, mintha az én hallgatásom feszítette volna ketté a lelkét
sírtam, mikor azt mondta, csak az én problémámmal foglalkoztunk egész végig
sírtam, mikor kért, hogy mondjak valamit - mert már nem tudtam, mit mondhatnék.
Csak hallgattam. Az agyam zakatolt, a lélegzetem ütemtelenül áramlott ki megkínzott tüdőmből, és csak hallgattam a hangját vagy figyeltem a néma sóhajait, és féltem megmoccanni is - a végén már féltem sírni is.
Azt mondta, nem akarja, hogy feszélyezve érezzem magam, nem akarja, hogy azt mondjam, neki van igaza - azt mondta, ő nem várja el, hogy igaznak gondoljam, amit mond
És mégis: úgy ejtette ki a szavakat, olyan köntösbe bújtatta az egészet, úgy forgatta a mondatokba ékelt vesszőket, hogy minden porcikám, minden idegszálam bűnösnek ítéltetett, és ez ellen nem tehettem semmit, ezt kaptam szerepnek, a forgatókönyv meghajlást és szégyenteljes visszavonulót írt.
Nem értettem, miért nem akarok már elmenni. Nem értettem, miért nem akarok már acsarkodni és kiállni az igazamért, mikor mindenhez, ami a fejemben van annyira ragaszkodom. Akárhogy is, már semmi sem számított. Összetörten, széttépetten feküdtem az ágyon, és arra gondoltam, én vagyok a világ legmocskosabb embere - úgyhogy csak sírtam, hogy miket el nem követtem, és hirtelen már a magam védelmére semmit sem tudtam felhozni, az esküdtszék elítélt, a bíró várta a végszót, az ügyészek közre fogtak, a sértett pedig egyre csak bámult rám, meredten, jeges tekintettel, és a végén már nem maradt semmi, amit a jogászommal felhozhattam volna mentségemre, nem voltak tettek, pillanatok, mosolyok, köszönömök és szeretlekek, csak hideg, fagyos tények, mint a február végi, napfénytelen, szürke hóba fagyott októberi levelek - összezúzva hullottak alá az elmúltak, és minden semmibe vétetett és elítéltetett
és engem elráncigáltak
hogy kivégezzenek
még azon az éjszakán.

Miután elköszöntem tőle, már ölelésébe is zárt a hóhér, megfogta az övéhez képest olyan pici és sovány kezem, elrángatott magával, és még mosolygott is rám - azt mondta, már nem kell félnem semmitől, hiszen igaz minden, minden vád, én pedig beláttam, egyszer odafent majd megkegyelmeznek nekem.
De nem itt.
Bűn és bűnhődés - szenvedj, halálra ítélt.

Zokogva levettem a polcról az illatát, és befújtam vele a párnám mellett fekvő pulcsiját. Aztán lekapcsoltam a lámpát, és odabújtam mellé. Úgy öleltem, úgy szorítottam, mintha csakugyan érezhetné, mintha számítana bárkinek bármit is, hogy keserűen folyik a szememből a bánat, és mintha az a semmi kis tárgy életre kelhetne, és körém fonhatná nemlétező-karját.
Szorosan lehunyt pillákkal kényszerítettem magam, hogy felidézzem a pillanatokat, mikor mellkasába fúrt arccal zokogtam neki, és minden fájdalmam percek alatt eltűnt. Kínzón és veszettül fel akartam hívni, azt akartam, hogy segítsen. És amikor ez igazán beleivódott az agyamba - ez, hogy én őt szeretném, hogy segítsen, hogy itt legyen; és ez nem lehetséges -, olyan erővel vágott mellkason a kávékeserű félelem és szomorúság, hogy ismét, mint pénteken, hörögve-nyüsszögve ömlöttek a könnyeim, és csak sírtam és sírtam, az ujjaimmal olyan erősen kapaszkodtam a párnámba, hogy a kezem remegett, és minden összetört, az utolsó cérnaszál is elszakadt -
és olyan egyedül voltam
és olyan kétségbeesett
és annyira fájtam
és olyan rettenetesen gyűlöletem magam, hogy azt kívántam -
-
-
- már nem tudom, mit.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése