2013. december 3., kedd

most már nem vagyok senkié, elmúlt, ami elmúlhat, és üres vagyok, nagyon, és épp ugyanennyire erős is és gyenge - ma reggel majdnem elájultam, a tükörnek dőlve hagytam, hogy lüktessen a fülemben a vérem, és minden sötét volt, teljesen, semmit sem láttam, pedig a szemem nyitva volt.

nagyon furcsa éjszakám volt. kilenc után aludtam el, és pár órával később arra ébredtem, hogy valaki áll az ágyam mellett és engem néz. tisztán éreztem - és a félighunyt pilláimon át talán láttam  is -, hogy valaki bámul, meredten áll az ágy szélénél, és vár. arra, hogy felébredjek vagy arra, hogy valamiképp soha többé ne ébredjek fel..
aztán három körül csengett a telefon mellettem - ami még csak nem is az enyém. nem volt erőm felvenni, nem volt kedvem megszólalni, szóval nyitott szemmel aludtam mellette, figyeltem, hogy hol világos a párnám, hol megint sötétbe borul az egész szoba. tudtam, hogy hívni fog, még ha féltem is, hogy nem. most viszont éppen ilyen jól tudom, hogy ma sem látom, és hogy vége, hogy tényleg végünk, mert ez már annyira rohadt, visszavonhatatlan és áu, hogy csak na.
reggel hét körül ébredtem a  - persze - róla szóló álmomból. furcsán hihetetlennek tűnt, hogy nem beszéltünk és hogy valaki tudom, hogy nézett. eszembe jutott, hogy a valószínűleg nővérem volt, csak nem igazán értettem, és még akkor is (sőt, most is) beleborzongtam az emlékbe.
valaki tudom, hogy ott volt.
aztán megint csörgött a telefon, és én dinivel beszéltem arról, hogy már nem merem felvenni, nem merem hallani a hangját és nem akarom ezt - ötször hívott, én pedig csak feküdtem, és nem értettem semmit.
nem áll össze a kép. tegnap elraktam mindenét az ágyam alatti fiókba, a rózsáimhoz. egyedül aludtam, minden nélkül, nélküle, teljesen, és a fejem furcsa, minden furcsa
de üres vagyok és erős
és az is maradok - meg érinthetetlen jéghercegnő.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése