2014. május 4., vasárnap

és igen, itt van, felszínre hoztam az első és talán legfrusztrálóbb érzést: a nem-érzek-semmit-irántad-ot. nem, ez sem igaz. csak túl statikus vagyok belülről, olyan változatlan, mozdulatlan. a kezedre kéne vágynom, meg az óvó tekintetedre, ehelyett semmi. csak képek mocorognak az ereimben rólunk, amikor még egyek és egészek voltunk.
szeretném mondjuk, ha megcirógatnál és a szeretlek szó legtisztább és mégis legbűnösebb alakjába csavarva bújtatnál a takaród alá - szeretném érezni az ajkaidon, amit én érzek irántad, mikor a bőrödet csókolom. szeretném látni, hallani, szeretném tudni a lényemen a sóvárgásod testtel-lélekkel; de ehelyett csak mocskot kapok, folyton, körkörösen ismételve. olyan szavakat súgsz a fülembe, amitől semminek érzem magam. vagy inkább eszköznek, tárgynak: mintha felbontanál egy tábla csokoládét azért, mert valami édesre vágysz
- de nem azért, mert az a csokoládé a kedvenced.
próbáltam szavakkal, próbáltam mozdulatokkal, de sehogy sem vagyok képes átadni a különbséget. én azt akarom, hogy vágyj. és amikor már nem kell, akkor azt akarom, hogy ahelyett, hogy használnál, inkább szenvedj, reszkess, nézz, nézz rám, kérlek, könyörgöm! nézz rám. nézz. maradj csendben, nem vagyok kíváncsi a mocsokra a fejedben.
elkurvultunk.

*

szeretnék örülni a tavasznak, de annyira megragadtam a csütörtöki csalódottságomban. szeretnék olyan sok dolgot, de minden arra a megmozdulhatatlan karnyújtásnyira esik tőlem.
belül káosz van. olyan rendetlen vagyok egy ideje.

*

az a baj, hogy te most (már) nem látod  a szó mögötti vágyakozást. csak a rideg-merev kifejezésre koncentrálsz, és a testemre, de én lelkileg akarlak, lelkileg szeretnélek - és te nem, és ez annyira elkeserít, annyira éhes és éhes és még éhesebb leszek ettől.
meg attól, hogy neked megfelel az instant perverzség.
nem számít, hogy a szemedbe mondtam, mit tennék vele, ha az ő karja ölelne. hogy finom lennék, iszonyúan, és minden moccanására figyelnék. vajon miért? szánalom erről írni, de hiányzik az érzés. ezen annyira tudnék most sírni. mert már nem hallom, hogy remegne a hangod, és én már inkább meg se kísérlek rád nézni, inkább csak sodródom, tegyél, amit akarsz, és parancsolj rám. belebújtam egy olyan szerepbe, ami a lelkemnek csak egyszerhasználtos utcalány-jelmez volt.
pedig még most is szeretnék csak feküdni, elmerülni a réveteg tekintetedben, hozzád bújni, akármi. szeretnék engedni a szememben remegő könnycseppeknek, had csorogjanak végig az arcomon a túl-szeretlektől. vagy szeretném hallani tőled ezt, szeretném érezni megint a forró tenyered a hátamon, és szeretném tudni minden érintésedből, hogy énrám vágysz, és nem csak úgy, akárkire.
szomorú leszek ettől.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése