2016. április 11., hétfő

de például most is mellém mászhatnál. remeg a szívem a ma délután miatt, régen éreztem már magam tehetetlen kislánynak, könnyek között - és egész idő alatt kétségbeesetten vártam, hogy hazaérj. tudtam, hogy aztán erősnek kell lennem - csak olyankor viselem, hogy sírni láss, ha nem tudok magamról -, és reméltem, hogy a puha kezed meg az erős karod majd becsomagol valamibe, amiből kivonták a fájdalmamat.
már nem tudom, létezik-e még ez a fajta varázserőd, mostanában mintha nem akarnád használni. talán csak nem énrám használod. félretéve az önbántásom az önbántásomban, szükségem lenne rád, most betegségen felül, csak úgy, a lelkemnek. és ma nem számít, hogy a törődésed csak puha puszi a homlokomon vagy a tenyered a meztelen hátamon-vállamon. nem számít, hogyan, csak rejts el ez elől a világ elől, kérlek.
nem tudom, mégis hogyan mondjam, hogyan fogalmazzam meg neked, hogy gyere ide, hozzám, az ágyra - ide, ami olyan közel van és egyszerre olyan távol, minden ilyen este, mikor félek egyedül maradni a gondolataimmal -, és boríts fátylat az agyamra. kérlek, könyörgöm, mert kislányként, amikor ugyanígy tűrnöm kellett mindenki haragját vagy csalódottságát, ez adott erőt, az akárkimbe vetett hit, hogy ő majd egyben tart és segít levegőt venni, amikor az elvárások és a meg-nem-felelések összeszorítják a tüdőm, és bennakad a lélegzetem.

szóval hogyan kérjelek, hogy gyere közelebb? legyek hízelgő macska? vetkőzzek ki önmagamból, és csábítsalak ide? vagy várjam, amíg eszedbe jut, hogy talán szükségem van rád? esetleg várjak arra, hogy neked legyen szükséged rám? ha az utóbbit választom, talán akkor megint nagyon rosszul járok. ha én várok másokra, mások soha sem mozdulnak, aztán csak még magányosabb leszek, ha ez egyáltalán lehetséges.
egyébként ez éppen olyan, mint a szüleimmel. néma vagyok - én vagyok a néma gyerek -, és nézd, igaz, tényleg nem érti, még az anyukám sem, amit szeretnék. pedig én csak... nem is tudom. a hovatartozás biztonságot adó ölelését szeretném, a vállam köré tekeredve, hogy melegen tartsa a nyakam. tőled is én rekesztem tehát el önmagam? tőled is, ahogy a többiektől? én vagyok a távolság, ami ilyenkor, este nyolc és éjfél között kettőnk közé feszül? és vagyok a mardosó hiány, amit reggel nyolctól este hatig érzek? én vagyok a nyugtalanság, a kínzó kétely, a végtelen szorongás? én vagyok?

kapaszkodnék, de nem tudok. magamba kéne, de nem találom a karom. széteső, omló vár vagyok.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése